Utcazene ürügyén Bakondi Andrással és a Szombati-Stelli duóval

Az idén június 13-án hetedik alkalommal rendezték meg a Kossuth téren az Utcazene Fesztivált. A rendezvényen – amely szokás szerint nagyon kellemes időtöltésnek bizonyult – fellépett az Ikarosz Akusztik Rock, a Szívhangok,  a Rambler Akusztik, a Verebes-Nagy-Ugró trió. A felsorolásból természetesen ne maradjon ki Bakondi András, és a Szombati-Stelli duó sem, amely másodikként nevezett tagja, Stelli Péter, rövid műsort adott szólóban is. Ők, akik egyrészt miklósiként, másrészt, múltjuk és jelenük révén közismertek, nem véletlenül kerültek a felsorolás végére: a fesztivál ürügyén régi tervemet valósítottam meg, kiadós beszélgetésre invitáltam őket.

Bakondi András

Fotó: YouTube

– Annak idején két-három évig felléptél a SzaMaBa trióval, Szabó Sándorral alapító tagja voltál az Alföldi Szabadzene Alkotóműhelyének, lemezfelvételek közreműködője voltál. Kezdtetek országos hírűvé válni. Egyik pillanatról a másikra mégis szem elől tűntél. Azóta is izgat a kérdés, ha felmerül: miért?

– Akkortájt párhozamosan játszottam jazzt Bagi Lászlóval duóban, és ment a szabadzenei kísérletezés Szabó Sándorral, akinek korábban a tanítványa voltam. Az utóbbi szellemileg  igen fárasztó dolog volt, ugyanakkor, amit csináltunk,  nem egy tömegigényt kiszolgáló muzsika volt. Rengeteg időt, munkát, energiát fektettünk a kísérletezésbe, s szakmailag meg is lett az eredménye. Játszhattunk Budapesten a Kassák Klubban, ami akkor egy zenei fellegvár volt a már világhírű Szabados György zongoraművész irányítása alatt. Nagyon nagy nevű zenészek muzsikáltak ott akkoriban, s számunkra óriási dolog volt, hogy maguk közé engedtek bennünket. Számtalan helyre, nívós jazzfesztiválokra jutottunk el a szabadzenei műhellyel, kezdett nevünk lenni.

– Ilyenkor szokott jönni a de.

Fotó: YouTube

Most is jön. Az előbb említettem, hogy nem tömegigényt elégítettünk ki. Nagyon nem. Olyannyira nem, hogy legtöbbször szinte annyian voltunk a pódiumon, mint ahányan a közönség soraiban, üresen kongó termekben léptünk fel. Ez rám egyre nyomasztóbban hatott, a visszajelzés hiánya mindinkább elviselhetetlenebbé vált. Lehet, hogy ma már másként gondolkodnék, de akkor úgy éreztem, elfárasztott, kifacsart ez a fajta zenélés, s messze nem kapom vissza befektetéseim ellenértékét. Óriási volt Sanyival együtt játszani, de eljutottam addig a pontig, amikor azt mondtam, köszönöm, de ebből elég volt.

– Csak ennyi? Nem volt ez kevés indok egy szépreményű, többre hívatott zenésztől?

– Ez önmagában valóban kevés lett volna. A teljes háttérhez az is hozzá tartozik, hogy több fronton kellett helytállnom, s ez egyre kevésbé ment. Abban az időben képesítés nélkül tanítottam, tanultam, hogy diplomát szerezzek, no meg, ott volt a család is. A feleségemmel, aki szintén pedagógus volt – ma is az-, ketten is keveset kerestünk a nyugodt anyagi háttér biztosításához, a zenélés pedig nem hogy hozta volna, inkább vitte a pénzt.

Fotó: YouTube

– Sándor azóta nemzetközileg jegyzett zenész lett, bejárta a világot, fesztiválokat szervez, stb. Sosem bántad meg akkori döntésedet?

– Alapjában véve, nem. Az a tudás, tehetség, fanatizmus, amivel Sanyi rendelkezett és rendelkezik, páratlan, hozzá én nem mérhetem magam. Ő olyan színvonalat képvisel abban, amit csinál, úgy el tud mélyedni, oly szinten csak a zenének él, hogy mindezekben képtelen lettem volna követni. Persze, gyakran eltöprengek, hogy itt állok ötven évesen, hol tartok, mire jutottam, juthattam volna-e többre, ha másként történnek a dolgok. De rögtön rövidre is zárom a kérdést azzal, hogy az életnek van egy rendje, hogy így alakult, nyilván nem véletlen, a döntés végül is az enyém volt.

– De nemcsak kiléptél, le is léptél. Cirka tizenöt évre eltűntél. Miért? Aztán miért döntöttél úgy, hogy ismét a közönség elé lépsz?

– A Sanyival való közös zenélés, az a stílus, a zenei igényesség annyira belém ivódott, hogy hosszú ideig el sem tudtam képzelni, el sem tudtam fogadni, hogy másféle is létezik. Úgy éreztem, másféle műfajt még csak hallgatni is derogáló. Aztán ahogy teltek az évek, kezdtem egyre inkább másként gondolkozni egyre inkább hiányzott a zene örömének másokkali megosztása – otthon, négy fal között gyakoroltam én -, már nem elégített ki a magamnak való muzsikálás. Ezért döntöttem úgy, hogy hosszú idő után ismét a nyilvánosság elé lépek, s nem is bántam meg. Az, hogy látom, akiknek játszok, tetszik, amit csinálok, örömet ad nekem, s ha amit csinálok, olyan, amit adott esetben más nem tud, önbecsülést is ad.

– Civilben régóta ugyanannál a biztosítónál vagy kockázati szakértő. Könnyen összeegyeztethető a munka és a zene.?

Az F.Gy.B. zenekarral. Fotó:YouTube

– Sokáig nem volt az. Miután a biztosítóhoz kerültem, nyolc évig nem zenéltem. (Ez a hosszú szünetelés időszaka volt.) Akkora mennyiségű munkában, olyan hajtásban volt részem, ami ezt lehetetlenné tette. Bele is betegedtem, infarktus közeli állapotban kórházba kerültem, ami után nagyon el kellett gondolkoznom, miként is legyen tovább. Szerencsére a főnökeimmel közösen sikerült megtalálnunk azt a munkamennyiséget, tempót, ami mellett már normálisan tudtam élni. onnantól kezdve jutott idő zenélésre is.

– Ez a lét, szereplési lehetőség kielégít? Nincsenek komolyabb zenészi álmaid?

– Az én koromban az embernek már különösebb ambíciói nemigen lehetnek. Ahogy telik az idő, a kapuk  záródnak befelé, a lehetőségek köre szűkül. Én igyekszem olyan célokat kitűzni magam elé, amelyeket meg is tudok valósítani, olyan akadályokat nem próbálok átugrani, amelyekről látom, hogy eleve reménytelen a kísérlet. Abban keresem az örömet, a teljességet, amiben meg is találhatom. S meg is találom. A válaszom tehát igen, kielégít a mostani életem. A műsoraimat, a közönség igényeit figyelembe véve magam alakítom, csak olyan számokat játszok, amelyeket magam is szeretek. Röviden: azt csinálom, amit szeretek, és úgy, ahogy szeretem. Kell ennél sokkal több?

Szombati-Stelli duó /Szombati Zoltán – Stelli Péter/

Szombati Zoltán és Stelli Péter

– Szívesen léptek fel utcazenészként?

Szombati Zoltán: – Igen. Tulajdonképpen az hozott másodszor is össze bennünket. Hét éve volt az első utcazenész fesztivál Miklóson, akkor állt elő Peti az ötlettel, erre az alkalomra álljunk össze, lépjünk fel duóban. Rövid tanakodás után arra jutottunk, miért is ne. A műsort pár óra alatt raktuk össze úgy, hogy egyikünk azt mondta, nekem ez a szám tetszik, másikunk mondott egy másikat s a közös nevezős nótákból állt össze az akkori repertoár. Akkor ez alapjában egy latinos zene volt, ami a későbbiek során módosult. Mert mint kiderült, az egyszeri alkalomból hosszú távú, máig tartó közös muzsikálás lett.

Stelli Péter: – Én nem egészen így emlékszem. Szerintem első alkalommal nem a latin zene dominált. Volt abban a műsorban egy kis blues, egy kis rock, volt benne saját számom is. A latinos stílusunk a későbbiek során alakult ki, s nem véletlenül. Azt azért tanulni, gyakorolni kellett, első nekifutásra nem lehetett volna ezzel a közönség elé állni. De a félreértések elkerülése végett tisztázzuk, most sem latin zenét játszunk, hanem egy sokféle elemből gyúrt, felerészt saját szerzeményekből álló, csak ránk jellemző spanyolos jellegűt.

– A mostani fesztiválon Peti fellépett szólóban is, Zoli pedig nem. Peti miért igen, Zoli miért nem?

Fotó: Facebook

S.P.: –  Részemről egyszerű a válasz. Hajnal Laci, a fesztivál szervezője, felajánlotta a lehetőséget, én pedig éltem vele. Szerettem volna egy másik oldalamat, másik énemet megmutatni, egy kicsit más zenét játszani, mint amit párosan csinálunk

Sz.Z.: – Én ilyen ajánlatot nem kaptam, de ha kapok, sem élek vele. Ahhoz, hogy önállóan, önálló műsorral fellépjen az ember, sok idő, nem kevés gyakorlás kell. Csak olyant vállalok, amiről tudom, hogy képes vagyok teljesíteni, amiről a közönség is érzi, munka, befektetés van benne, érzi, hogy kap valamit. Most erre se időm, se kellő energiám nem volt.

– Játszottatok ti együtt jóval korábban is. 1988-ban a semmiből színre lépett egy miklósi rock együttes, a No Parking, amely rövid időn belül közkedvelt lett, s amelynek mindketten alapító tagjai voltatok. Zoli! Több mint húsz év eltelte után mi ugrik be elsőre a név hallatán?

Sz.Z.: – Az, hogy nagyon szép időszak volt. Mostanában pang a város, semmi iránt nincs igazi érdeklődés. Az emberek fásultak, bezárkózottak, ami csak részben érthető, mert nem mindenütt van így. És két évtizede Törökszentmiklóson sem volt így! Olyant sikerült csinálnunk, elérnünk, amiről nem gondoltuk, hogy megadatik nekünk. Összeállt egy csapat, és rövid idő múlva azt éreztük, hogy valami rendkívüli történik velünk.3-4-500 nézőszámú koncertjeink voltak, lelkes törzsközönségünk alakult ki. beindítottunk egy olyan folyamatot, amely eredményeként, sorban alakultak az amatőr együttesek a városban. Pezsgő zenei élet kezdődött. Tudtunk valamit adni, s amit adtunk, arra bőven lettek vevők is. Örülök, hogy abban az időben voltam fiatal.

– Valóban szép időszak volt. Peti! Te 91 végén mégis kiléptél a bandából. Gondolom, komoly oka lehetett.

A No Parking a Petőfi Csarnokban

S.P.: – Nem volt könnyű megtennem a lépést, de meg kellett tennem. Részletekbe nem mennék bele, de a zenekar egyik tagjával – nem Zoli volt – személyes és zenei ellentéteim támadtak, s egy idő után kezelhetetlenné vált a viszony. A helyzet úgy elmérgesedett, hogy már-már az együttes létét veszélyeztette, valamelyikünknek tehát mennie kellett. Én voltam a békésebb típus, én mondtam magamban, hogy ezt így tovább nem akarom csinálni. Felálltam, és nem szívesen, de mentem.

– 1992-ben mintegy 200 együttes közül 4. lett a No Parking a Petőfi Csarnokban rendezett pop rock ki mit tud-on, 93-ban nyolc számból álló albumot jelentettetek meg. Sokan azt hitték, most már a csúcsok következnek. Aztán még többek számára teljesen váratlanul feloszlottatok. Mi volt az ok?

Sz.Z.: – Miután kiadtuk az albumot tartalmazó kazettát, sorozatos tagcserék kezdődtek. Először a dobosunk vált ki, s a helyette belépővel is olyan komoly – nem szakmai- gondok támadtak, hogy tőle is meg kellett válni. Kényszerű okokból kivált a basszusgitárosunk, helyette is új tagot kellett keresni. A kaput az tette be, amikor az énekesünk is bejelentette, elhagy bennünket, mert kihagyhatatlan ajánlatot kapott a fővárosból. Ez már nekem nagyon sok volt Az alapítók közül egyedül maradtam meg, az új emberek belépése ismételt stílusbeli és egyéb váltásokkal járt, s ebbe belefáradtam. Eljött a pillanat, amikor már nem akartam tovább csinálni.

– Most így duóban sok és sok komolyínak tűnő fellépésetek van. Nő az ismertségetek, elismertségetek?

Rock karácsony. Fotó: facebook

S.P.: – Felléptünk már Taljándörögdön a Művészetek Völgyében, több alkalommal a Budapesti Őszi és Tavaszi Vásáron, szintén Pesten, a karácsonyi vásáron, a Jászság Expo és Fesztiválon Jászberényben, s lehetne még sorolni. Gyakran lépűnk fel más zenekarok társaságában, s úgy érzem, megálljuk a helyünket, egyre ismertebbek, megkockáztatom, elismertebbek vagyunk.

– A beszélgetésből úgy tűnik, Bakondi Bandihoz hasonlóan világmegváltó álmaitok nektek sincsenek.

Sz.Z.: –  Jól érzékeled. Tisztában vagyunk vele –  s ez nem okoz egy szikra lelki problémát sem – ,hogy belőlünk már sztár nem lesz. Megelégszünk azzal, ami van, az adódó lehetőségekkel.

S.P.: – Az sem mellékes, hogy a való világban – nem abban! – élünk, látjuk, mi megy manapság. Egymást követik a tehetségkutatók, felkapnak valakit, sztárolják, fél évig ő a király, aztán a ritka kivételtől eltekintve, mehet a levesbe. És kérem a következőt. Ez nem a mi világunk.

Sz.z.: – A miénkhez hasonló zenét messze környéken nem játszanak, hívnak, szeretnek bennünket – ma is két fellépésünk volt -, Saját zenénket játszunk, amit szeretünk. Ennyi.

– Három elégedett ember. Kívánom, maradjon is így. S köszönöm a beszélgetést nektek is, Bandinak is.

Pásztor

Megosztás