A puszta megidézett világa

„Valószínűleg még ma is sok ember fantáziáját mozgatja meg a mára már teljesen letűnt világ, amely kétszáz évvel ezelőtt még létezett környékünkön.” Ezekkel a szavakkal nyitotta meg Héja László, a Helytörténeti Gyűjtemény vezetője azt a kiállítást, amely a Túrkeve környéki puszták világát mutatja be. Alighanem igaza van, mert a puszta a maga idejében is zárt, kívülállók számára ismeretlen terület volt, a mai ember számára pedig  egyenesen titokzatos.

A 19. század közepétől a nagy folyamszabályozások, a hazai mező- gazdaság fejlődése fokozatosan elmúlásra, majd végleges eltűnésre  ítélte a pusztai állattartást és életmódot.  Nem is ismerhetnénk, ha nem akadtak volna lelkes kutatók, akik összegyűjtik azt az emlék-és tárgyi anyagot, fotódokumentációt, amely segítségével fel lehet eleveníteni a homályba vesző múltat.

Benedek Csaba néprajzkutató, a Damjanich Múzeum munkatársa kiállítást ismertető beszédében hangsúlyozta is, hogy amikor a pusztáról beszélünk, nem arra a pusztára kell gondolni, amely a turisták képzeletvilágában él, a közönséget kápráztató akrobatikus mutatványokra, műdalokra, álnépi romantikára. Hanem arra, amit a kutatók, elsősorban Herman Ottó, Győrffy István, Szűcs Sándor gyűjtöttek, rögzítettek tudományos módszerekkel. S arra, amibe most a túrkevei Finta Múzeum által készített tablók, a Damjanich Múzeum tárgyai, eszközei jóvoltából bepillanthatunk.

Bár a pusztásodás folyamata a földrajzi sajátosságok miatt már korábban  elkezdődött, a török uralom alatt teljesedett ki. A magyarság törzsenként telepedett meg a Kárpát-medencében, s a középkorig  aprófalvas településrendszer alakult ki,  amely ma is jellemző a Felvidéken, Dunántúlon és Erdélyben. De az Alföldön nem. Itt a török időkben rendkívül nagy pusztulás ment végbe, az emberek elmenekültek, s hogy megpróbálják védeni magukat, hatalmas mezővárosokat alapítottak. Benedek Csaba példaként említette Karcagot, amely határait tekintve az 1700-as években nagyobb kiterjedésű volt, mint az akkori Párizs.

A mezővárosok körül ott voltak a hatalmas kiterjedésű gyér legelők. A marhára komoly kereslet volt Európában, s mivel olcsó megoldás volt, s a gazdáktól különösebb odafigyelést sem igényelt,   az Alföldön, és speciálisan jóformán csak itt, a ridegtartás lett a meghatározó. A jószágok nem istállóban, hanem hatalmas ménesekben, gulyákban, nyájakban télen, nyáron a szabadban voltak, azt ették, amit legeltek, s a generációk során végtelenül tűrőképesekké váltak. De gondozni s főleg éjjel-nappal őrizni, védeni kellett őket a rablóktól, farkasoktól, ezért az emberek is a szabadban éltek az állatokkal, s ők is igénytelenek, kemények, küzdelemre képesek lettek.

Annak ellenére, hogy éppen az életmód miatt, amely megkövetelte a praktikusságot, célszerűséget, jóval szűkösebb volt a parasztinál, nagyon gazdag volt a puszta világa. Ebből a gazdagságból kap egy kis ízelítőt, ebbe a világba tekinthet bele az érdeklődő, s ha eddig nem volt, szerezhet némi ismeretet a Gyűjteménybe látogató.

Megtudhatja a tablókból, hogyan rétegződött a puszta társadalma: az első helyen a csikósok álltak, őket követték a marhákkal foglalkozó gulyások és  a juhászok, a sor végét pedig a disznópásztorok, a kondások foglalták el. De egyes csoportokon belül is szigorú hierarchia volt. A ranglétra tetején mindenütt a számadó állt, aki, mint neve is mutatja, számot adott a rábízott jószágról a gazdának, legyen az uraság vagy a városi közösség, aki felelős volt a rábízott állományért, s ha oda került a sor, saját állataival kárpótolta a gazdát.

A számadó korlátlan hatalommal rendelkezett az általa felvett csikósok, gulyások, juhászok felett, akik között nem csak szigorú rend és fegyelem volt, hanem munkamegosztás is, s akik között ugyancsak rangsor volt.  A számadó módos embernek számított, falusi háza, földje, több jószága volt, gazdaságát az asszony és családja látta el.

A rendre, fegyelemre, keménységre szükség is volt, mert az állatokat állandóan figyelni, őrizni kellett, s mint fentebb esett róla szó, a rablóktól, farkasoktól védeni kellett őket. Az utóbbiakkal a kutyák vettek fel a küzdelmet, a hatalmas kuvaszok és komondorok, amelyeket fehér színűre tenyésztettek ki, hogy éjszaka meg lehessen különböztetni őket a vadállatoktól. Mint a kiállításon látható, szöges nyakörvekkel látták el őket gazdáik,hogy torkuk védve legyen az ellenfél gyilkos fogaitól.

A tárlaton az étkezésről, életmódról, sok más egyébről tájékoztató tablók mellett hatalmas, a pusztai élet egy-egy mozzanatát megörökítő rajzokban lehet gyönyörködni. Látható egy teljes gulyásöltözék és sok használati eszköz: pipakészlet, kulacsok, szaruból készült só-és zsírtartók, bográcsok, billogok, kutyakoloncok. És sok egyéb is, amit most nem sorolok fel. Aki kíváncsi, nézze meg a kiállítást!

Pásztor

Megosztás