„Négy évszak” a tavaszban

Május 15-én Tiszapüspökiben, a Helytörténeti Gyűjteményben nyílt meg a törökszentmiklósi nyugdíjas tanár, Ferencz János „Négy évszak című fotókiállítása. A vendégeket Butyka Vilma, a gyűjtemény vezetője köszöntötte,  a kiállítást Márton János iskolaigazgató, a  Ferencz János művészetét régóta jól ismerő volt kolléga nyitotta meg. A társművészetet, a zenét hangulatos gitárjátékával az a Bakondi András képviselte, akinek a minap a lelkes közönség az Európa Akusztikus Gitárzenei Fesztiválon tapsolhatott.  A természetfotóst, Ferencz Jánost a fotózásról és egyebekről a megnyitó előtt kérdeztük.

Ferencz János magáról, a fotózásról beszél

– Hányadik kiállításod  ez? Eddig hol mutatkoztál be?

– Ha hirtelen jól számolok, a tizennegyedik.  Az biztos, hogy 2012 tavaszán debütáltam Szolnokon – ahová aztán még háromszor hívtak különböző helyekre -, s azóta gyakorlatilag végigjártam a megyét ezzel az anyaggal. Tiszafüred, Martfű, Kisújszállás, Karcag, Mezőtúr, Nagykörű és ki ne maradjon a sorból Törökszentmiklós. Kétszer – Tiszakécskét említem, mert az ismertebb –  már átléptem a megyehatárt is. Szinte minden nagyobb városba kaptam már meghívást, panaszra tehát nincs okom.

Ferencz János, Márton János és Butyka Vilma

. Amióta ismerlek, fotózol. Nagyon sokáig jóformán „csak” iskolai rendezvényeket, kirándulások, táborok eseményeit örökítetted meg. Természetesen akadtak tájképek is, de nem ez volt a jellemző. Mikor és mi fordított a természetfotózás felé?

– Minden kiránduláson, táborban elmaradhatatlan kellékem volt a fényképezőgép, a súlyos Zenit – az én korosztályom emlékszik még rá – a hátizsákom elmaradhatatlan tartozéka volt, és én igyekeztem kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. Az elsődleges cél természetszerűleg a dokumentáció volt, az, hogy a gyerekek és az iskola számára örökítsek meg emlékezetes pillanatokat, s tevékenységemet erősen behatárolta, hogy gazdaságosan kellett bánni a filmkockákkal. Az ifjabb korosztályoknak ez ma már semmit nem mond, de az az idő még a filmszalagok kora volt, nem lehetett korlátlanul kattintgatni.

Bakondi András gitározik

A tájra nem nagyon futotta a keret, de arra rádöbbentem, ahhoz, hogy szép, sőt gyönyörű tájakat lásson az ember, nem kell külföldre menni. Bőven elég a Mecseket, Bakonyt, Bükköt bejárni, megnézni a Rám-szakadékot, a Szalajka-völgyet…Lehetne folytatni a sort, ezeket csak a példa kedvéért mondtam.

Az éppen aktuális helyen sokszor felmerült bennem a gondolat, de jó lenne ide csak a fotózás kedvéért visszajönni, de ez sokáig nem jött össze. Arra, hogy tudatosan természetfotókat készítsek, hat-nyolc éve, de inkább nyugdíjba menetelem után lett lehetőségem.

 –  Gondolom, ehhez egyéb inspirációd, segítséged is volt.

 – Igen. Nagyon sok kiállítást néztem meg, s ezeken a tájképek ragadtak meg igazán. Természetfotós albumokat vásároltam, forgattam, s egyre inkább úgy éreztem, ez az én világom. A végső lökést Molnár Gyula Az én Alföldem című kötete adta meg,, amely a Dél-Alföld természetvilágát örökítette meg. Az a pillanat pedig döntő jelentőségű volt, amikor igazi, makró felvételeket is lehetővé tevő gép került a kezembe.

 – Ez már a modern, digitális jelen. . Tudom, teljesen különböző világ, mégis megkérdezem, melyik (volt) az izgalmasabb. Az őskori Zenittel vagy a digitális apparáttal való fotózás?

 – Mindenképpen a régi volt az izgalmasabb. Az előhívás, a nagyítás, a drukk, hogy sikerült-e a kép, személyesebbé, emberközelibbé tette a fotózást. Oda kellett figyelni, mérlegelni kellett, és érteni is kellett hozzá. A digitális világban mindez elveszett, ész nélkül is lehet kattintgatni. Legfeljebb kitörlöm, ami nem sikerült. Az viszont tény, hogy sokkal nagyobb vele a lehetőségek tárháza.

Bennem rögzült a régi regula, én most is úgy készítem a képeket, mint anno, mintha módosításra, korrigálásra nem volna lehetőség. Elszöszmötölök, tízszer körbejárom a fotózásra váró témát – ha csak nem repül, ugrik, stb. -, nem kapkodom el a dolgot Jobb is, ha nincs velem partner, mert előbb-utóbb megunja a piszmogásomat, ideges lesz, és ez engem is zavar.

 –  A kiállítás címét nem kell magyarázni, hiszen a képek magukért beszélnek, az viszont érdekel, milyen szempontok alapján válogatod a tárlat anyagát.

 – Igyekszem a sokszínűségre törekedni, minden évszakot próbálok a tájképből kiindulva a makróig eljutva bemutatni. Ügyelek az egységes színhatásra, kiveszem azokat a képeket, amelyek rikítóságuk vagy egyéb miatt kilógnak a sorból, megbontják a harmóniát. És persze az sem mellékes, a feleségemnek, nekem tetszik-e egy adott kép.

– Az alkotók, művészek többnyire hárítják a kérdést, mondván, nem az ő kompetenciájuk, hanem a közönségé a megítélés. Azért mégis próbálkozom: Hogy érzed, az emberek szívesen nézik a képeidet?

 – Mint mindenkinek, nekem is van vendégkönyvem. Akad benne egész oldalas bejegyzés, nekem írt, a kiállításról szóló levél, és a szokványos láttam, tetszik, gratulálok megjegyzésen túl sokan vették a fáradságot hosszabb, elemző beírásra. Az, hogy – ismeretlenül is – ennyi helyre hívtak, számomra szintén az érdeklődést tükrözi. Meg persze figyelem a mindenkori közönség reakcióit is, és úgy tűnik, a többségnek tetszik, amit lát.

 – Nem először látom ezt a kiállítást, első alkalommal is tetszett, most is tetszik. További meghívásokat, bemutatkozási lehetőségeket kívánva, köszönöm a beszélgetést.

Pásztor

Megosztás