Meghaltak a házak, temetőben a lakóik

Borbély Balázs

Elbontották a nyári konyhákat, csűröket, kemencéket. Eltűntek az istállókból a jószágok, tejet ma már vastehénből fejnek

Komák voltak? Lehet. Egymással néztek szemközt reggel, este. Az Ecceri fiú apja reggelente rendszeresen átkiábált Guszti komájának a Vájás túlsó ódalára, hogy gyere csak gyere, itt a kerten lemehetsz. A kert alatt volt ugyanis a temető. Oda invitálta cimboráját. Viccből. Az is mondott erre biztos valamit, hogy eriggy előre, vagy tudomisén, mindenesetre Guszti ment előbb, Jóska utóbb. 

A házaik egymást nézték naphosszat, reggeltől estig, estétől reggelig. A házak is jóban voltak egymással. Kacsintgattak egymásra, hol itt gyulladt fel a fény, hol ott aludt el a lámpa. Beszélgettek is bizonyára, a szellő szárnyán repdestek ide-oda a gondolatok, talán épp úgy „vágták” egymást, mint gazdáik. Mert itt a házaknak is lelke volt, a házak is lélegeztek, nem pusztán idegen testek voltak „felülépítményként” az ingatlanon, hanem igazi otthonok. A családi fészek melege nem valami projekt hangzatos címe volt, hanem maga a családi fészek melege. Nem mondom, hogy ma nincsenek ilyenek, persze, hogy vannak és lesznek is, de…

A házakban laktak az emberek, a melléképületekben az állatok (jó esetben). Alsóház, felsőház, nyári konyha, téli konyha az embereknek. Kamara, sütő. Hátul az ólak, a góré, a csűr. Esetleg aszaló. Az istállókban, ólakban tehenek, ökrök, lovak, disznó, aprómarha (tyúk, kokas, liba, gacsi, pulyka), esetleg juh, kecske, kutya, macska. Galambok. A minden évben visszatérő fecskék. Reggelente bábeli zűrzavar, mert mindegyik a maga nyelvén köszönti a Napot, szólítgatja a gazdát, perel a másikkal, vagy az egyikkel. Na ez volt az élettel teli porta. A gyümölcsfák roskadoztak a gyümölcsök súlya alatt. A zöldségeskertekben megtermett minden, ami kellett. Nem sorolom. A házak előtt virágos kiskertek. Természetesen minden bio és minden kézműves. Persze ez az idilli világ csak a jelenből tűnik annyira bukolikusnak, vagy már-már szinte tökéletesnek. 

A veríték szaga nem úszik be a visszaemlékezés ködfátyolába, a nyögések neszét már rég elfújta a szél, a fájdalmat nem érezzük, a bánatot, rosszkedvet nem tapasztaljuk. Pedig volt jócskán az is. A térerő viszont akkor még tökéletesen működött, mint tudományos-fantasztikus fogalom. A vízvezetékben (mármint, hogy falból jön a víz) is hittek egyesek. Azok, akik Verne Gyulát a nagy magyar írók között tartották számon.

Ez a világ a XX. század közepéig-végéig létezett így-úgy, jól-rosszul, akárhogy. Aztán sorra eltűntek a kis vályogházak, elbontották a nyári konyhákat, csűröket, kemencéket. Eltűntek az istállókból a jószágok, tejet ma már vastehénből fejnek. Kivágták az eperfákat, mert már csak „koszol”, nincs, ami felegye a termést. 

A Vájás néha még „felserken, telifolyja” medrét. Megmutatja, hogy valamikor volt valaki, halakat is nevelt, meg gacsik és libák hadai úszkáltak benne. Régen mosolyogva hallgatta az öreg Halász és a vén Borbély évődését. Ma már se hal, se hall, se lát. Hiányzik neki a két öreg, meg a többiek is. Ott vannak, ahova nagyapám a komáját invitálta széles mosollyal.

napkeletnepe.hu

Megosztás