„Magdi néni kincsei”

Ezzel a címmel nyílt kamara kiállítás Törökszentmiklós legidősebb alkotó kézművesének, a 78 éves Hajnal Andrásnénak, Magdika néninek  a műveiből szeptember 30-án az Apáról Fiúra NK Egyesület Alkotóházában. Kamara kiállítás, mert hely szűkében csak néhány tárgy – igaz, azok csodálatosan szépek – látható abból a hatalmas életműből, amelyet az alkotó ifjú korától megteremtett, s amely jó része szétszórva az országban, sőt külföldön lenne felkutatható.

Akinek csak köze van a kézművességhez, a népművészethez a városban, mindenki ismeri Magdika nénit, de e körön túl is, akiknek valamit ajándékozott, akik számára valamit kérésre vagy kérés nélkül elkészített. Majd húsz évig vezette az Aranyfonal Kézimunka Szakkört, tagja a Városvédő Egyesületnek, ma már tiszteletbeli tagja az Apáról Fiúra Egyesületnek. 12 zászlót készített; többek között a cserkészcsapatnak, a gimnáziumnak, a Borostyán Borozónak, a katolikus egyháznak, a Városvédő Egyesületnek, de került belőlük Kisújszállásra, Tiszatenyőre, sőt a határokon túlra, a híres zarándokhelyre, Csíksomlyóra is.

Mert életműve nem csak a tárlaton látható hímzett párnákból, asztalterítőkből, népművészeti ruhákba öltöztetett babákból, fali díszekből áll, horgol, köt, hímez, varr, tányérokat, bútordarabokat fest, tojást hímez, és ki tudná felsorolnimi mindent csinált az eltelt évtizedek folyamán.

A legmeghökkentőbb, amit róla hallottam, hogy egy 65 m hosszú oltárterítőt készített a Törökszentmiklósi Római Katolikus Plébániának. Milyen célra? Hová lehet tenni egy 65 méteres terítőt? Aztán beszélgetésünk során gyorsan minden megvilágosodott, s kiderült, a válasz pofon egyszerű.

– Nem szó szerint kell a 65 méteres terítőt érteni. Ez a feldolgozott anyag mérete volt, de ez nyolc 3-5 méteres oltárterítőre oszlik, s jutott belőle a szentek, apostolok alá is. Először csak a főoltárra gondoltam, de aztán felmerült bennem, hogy nézne ki, ha az elütne a többitől, így aztán nekiláttam a 65 méternek, és mindenhová jutott egyforma. Másfél évig tartott, de megérte, mert gyönyörű lett. Pont Ipolyi Arnold születésnapjára lett kész, ami azért is volt fontos, mert az ő gyűjtéséből származó kunsági mintákat dolgoztam fel. Nem volt egyszerű dolog az elkészítés, mert a gyűjteményért Esztergomig kellett menni, ott őrizték ugyanis, onnan kellett kikérni. De a megfelelő vászonért, fonalért is be kellett járni a fél országot. –

Készített népi motívumokkal díszített szépséges ruhákat is: miseruhát Laczkó prépostnak, Félix atyának, ruhákat, amelyeket maga vesz fel a megfelelő alkalomra, vagy esetleg külföldre viszik őket. Láttam egy német hölgy fotóját, aki egyet valamilyen fogadáson viselt.

És a babák, amelyek a mostani kiállításon dominálnak,s amelyeken bizony megakad a szem. Azok vajon hogy kerültek a figyelem fókuszába? Egyáltalán honnan jött az ötlet, hogy ilyeneket készítsen?

– Már nem is igen emlékszem. Talán egyszer valamelyik unokám állt elő vele, hogy valahol egy nagyon szép felöltöztetett babát látott, s nagyon szeretné, ha neki is lenne ilyen. Na, akkor csinálok én neked ilyet, hogy ne fájjon a szíved, csak hozzál babát. Valahogy így kezdődött, aztán pedig már nem volt megállás. Kezdetben gond volt a babák beszerzésével, sorra vettük a család tagjait, a rokonságot, az ismerősöket, jártuk a piacokat, vásárokat, hogy a megfelelő darabokat beszerezhessük. Később már egyszerűbb volt, mert egyre többen tudták, hogy a „babás” Magdi nénire gondolni kell, félre kell neki tenni a szebb darabokat. –

A kiállítottak között van egy, az 1910-es évekből származó baba is, amelyet hosszú kalandos út után egy Mária-szoborért kapott cserébe. Ezekből a remekművekből már kevés van, jó részük külföldre,Amerikába, Németországba, Svájcba került ajándékba.

Hajnal Andrásné élete folyamán számtalan kiállításon vett rész, első alkalommal szinte gyerekként Mezőtúron, ahová egy asztalterítőjét vitte el, aztán egyénileg, az Aranyfonal Szakkörrel szinte az egész országot bejárta. A legemlékezetesebbek, amelyekre hirtelen emlékszik, a tokaji, mezőkövesdi, Budapesten a várbeli volt.

De hol, kitől tanulta mindezt? Elmondása szerint önképző módon elleste , könyvekből tanulta, hajtotta a kíváncsiság, valami belső erő.

– Az első botladozó lépéseket a nevelőanyám segítségével tettem meg még igen kicsi koromban. Ő nagyon szeretett varrni, hímezni, tudott is,  és mivel érdeklődő voltam, tanítgatott is. Egy zsebkendő sarkának hímzésével kezdtem, aztán folyamatosan haladtam előre. Nagylány koromban nem jártam bálba, helyette hímeztem, horgoltam.

Aztán nagy lökést adott a már említett első kiállításom Mezőtúron. Ott kérdezte meg egy zsűritag, milyen tájegység mintáit hímeztem az asztalterítőre. Én meg csak néztem, mondtam neki, fogalmam sincs, mi az a tájegység. Ő javasolta akkor, hogy vegyek szakkönyveket, képezzem magamat, mert a tehetségem megvan. Megfogadtam a tanácsát, s rövid idő múlva felismertem a nagy népművészeti tájegységek mintáit, színeit, népviseletét. A legtöbb helyre el is mentem, hogy saját szememmel lássam, első kézből tanulhassak. Erdélybe, még Csángóföldre is elmentem. –

S hogy mindez nem csalás és ámítás, bizonyítékul végiglapozhattam egy nagyméretű és igen vastag naplót, amely újságkivágásokkal, fotókkal, kiállítások beírásaival örökíti meg a  gazdag életpálya szinte minden mozzanatát.

A naplót nézegetve fogalmazódott meg bennem, hogy bő évtized elteltével jó lenne ezekből a gyönyörűségekből ismét egy életmű kiállítást rendezni.

Pásztor

Megosztás