Láttál már depressziós kutyát?

Kovács Klaudia a Befogad-lak Törökszentmiklósi Állatvédő Alapítvány elnöke. Simi=simogatás, staffi=staffordshire terrier /agresszív, bátor, intelligens, hűséges, játékos, védelmező és szociális fajta./  (szerk.)

Láttál már depressziós kutyát?

Mert mi igen, minden egyes nap.

Mert Abdul az.

Reggel 7 óra.

Jövünk. Ketten, hárman, négyen, mikor, hogy.

Kezdődik a nap.

Bemegyünk hozzá takarítani, simivel együtt nettó 3 perc,  de menni kell tovább, kijövünk.

Majd fűrészporozunk. Simivel nettó 1 perc.

Telik az idő a másik 90 kutyával. Őket is rendbe kell tenni ugyebár.

Előkészítjük az ennivalót, megkapja az adagját.

Mivel egyedül van, meg staffi, meg okos, így csak szépen, nyugodtan, leültetve kapja meg a hamit.

Nettó 1 perc se, mert tényleg nagyon ügyes, holott ez az a néhány másodperc, mikor visszarobban belé az élet, és még ugrál, örül is. Bár újabban előfordul, hogy még ez is elmarad.

Térülünk-fordulunk, kivesszük a tálat, simike a buksira.

Megyünk tovább.

Vizezünk.

Itt már többet vagyunk bent, mert nagyon keseríti a szívünket, az, ahogy van, ahogy létezik, vegetál. Attól függően, mennyi harci feladat van még, nettó 2-5 perc. Maximum, vagy kevesebb, ha sietni kell.

És alapesetben ennyi jár.

Neki is, és a többieknek is.

Abdul nem beteg, nem kezelésre váró kölyök, nem rettegő, sarokba húzódó, nem agresszív. Nem jut rá plusz idő, mert nem problémás.

Csak egy a sok közül.

Egy, aki csak vár arra, hogy végre kijusson a rácsok közül, ahol csak elvan egész nap, ingerszegény környezetben, egyik oldaláról a másikra dőlve, a napfény járását követve a kennelben.

Mi lenne a megoldás?

Rengeteget tudnék írni, uramatyám, bárcsak az észosztás hatással lehetne azokra, akik ide juttatnak egy kutyát. De nem gondolnám, hogy a sok szaporító egy állatvédő oldalát olvassa, követi, értelmezi és megváltozna..

Talán mindennek ott kellene kezdődnie, hogy gondolja már át mindenki, mielőtt kutyát visz haza, hogy milyen fajta illik a családba.

Talán nem egy staffi való első kutyának, tapasztalat nélkül.

Mert el tudom képzelni, ahogy Abdul is cukin, csíkosan, akkor még kajlafülűen (amit később valószínűleg a sufniban nyiszáltak le, érzéstelenítő nélkül, lefogva őt), 8 hetesen ficánkolva ugrabugrált, békát kergetve, botot rágcsálva. Édes lehetett, imádtam volna.

De felnőtt, egyre nagyobb lett, már más kutyákkal sem viselkedett jól. Tovább adták, majd még egyszer, majd még egyszer, és ki tudja, hányszor még. Mi négy korábbi tulajról tudunk, de több lehetett.

Ott miket élhetett át? Hányszor fedeztették? Kapott minden nap enni? Vajon fejbe rúgták, vagy agyvérzése volt, hogy ilyen az arca? Hány kutyát ölethettek meg vele? Volt, aki szerette? Ezeket csak Ő tudhatja.

Majd nálunk landolt.

Nálunk, akik szeretjük ugyan, de 1 csillagos panziónak felelünk meg csupán.

Biztonságban él, minden nap kap enni, ellátjuk egészségügyileg.

De nem, nem fér bele a napi 1 óra séta, ami így is kevés lenne Neki. Szabad helyünk sincs az udvarunkon.

Mert nem csak Ő van. Nekünk van másik 90.

Neki mi vagyunk ketten, hárman, négyen.

Várjuk a pillanatot, mikor átadhatjuk annak, akinek csak Ő lesz.

Mert hiszünk a Csodákban.

Klaudia Kovács

Megosztás