Kovács Klaudia: 2019

Sosem értettem, hogy a nagy öregek hogyan képesek visszaemlékezni 20-40 évvel korábbi eseményekre, összekapcsolva az évekkel, helyszínekkel, mikor nekem néha még arra is koncentrálnom kell, hogy a középiskolát mikor végeztem el.

Ahogy vissza sem sírtam soha, egyetlen egy évet sem, mint sokan teszik.

Nem vágyok vissza az iskolába, egy munkahelyre, egy férfi karjaiba sem. Mindig az adott évben-időpontban élek, hol jobban, hol kevésbé jól érezve magam.

(Persze, most azért nagyon várom már a nyarat, a jó idővel, míg meg nem érkezik 35 fokkal..)

De azt hiszem, erre az évre 20 év múlva is emlékezni fogok, ahogy a nagyok, a bölcsek szoktak, jó hangulatban, szívesen visszaemlékezve a történésekre.

Ilyenkor, év végén mindig átlapozom a kis naptáramat, aminek a lapjai vagy dugig vannak írva, vagy hetekig üresek, akárha hibernáltam volna magam. Mert valamit vagy nagyon csinálok, vagy egyáltalán nem, ami ebben is megmutatkozik. Már meg sem fogadom, hogy a jövő évben próbálok aranyközépútra törekedni. Nem igazán megy a rendszeresség. KlauKáosz, az igen..

Olvasgatva, vagy a képeket lapozgatva vagy felnevettem, vagy uhh, basszus-oztam.

De, ahogy az épp tortát magába tömő mém kép mondja: Semmit sem bántam meg! Semmit! 😉

Sok mindent tanultam, felejtettem, megértettem, vagy az istenért sem fogadom el, továbbra sem.

Tudom már, miért káromkodott nagyobbik nővérem vezetés közben, valahányszor összefutottunk egy idiótával a forgalomban – ráütöttem.

Tudom már, hogy anyámnak mennyi mindenben volt igaza – ijesztő a felismerés, mennyi mindenben ráütöttem.

Tudom már, hogy a plusz kilók közelítve a 30-hoz, tudnak áldásosak lenni, a megfelelő helyen.

Tudom már, hogy minden ember okkal és feladattal jön az Életünkbe, ahogy épp emiatt is távozik, ha kell.

Tudom, hogy néha jól kell lakatni az életünk egyik területét, hogy a másik jól működhessen. Emiatt sok szép helyen, eseményen voltam, jó emberekkel. Vagy épp emiatt, senkivel és semmit sem csináltam.

Rájöttem, hogy az új helyett jobb a régi, a könnyen jött helyett a nehezen megszerzett, a fényes-kényes helyett a természetes, a bolt polcairól levett helyett a kukából kincset kutatott.

Mindig is hittem a Sorsban, a Karmában, – még ha sokszor csak szitkokkal emlegetve szórtam is a szerintem arra érdemlőnek – és idén bebizonyosodott, hogy valamit kiérdemeltem ebből én is.

Annyi sok jó időben, jó helyen, jó emberrel, nem lehet véletlen dolgok történtek, és segítettek, amiket sosem gondoltam, reméltem volna.

Van, amiért tényleg keményen megdolgoztam, mint például a jogsi, a kicsikocsi, az Alapítványi dolgok.

Volt, hogy kissé elbizonytalanodtam, maradjak-e az utamon, vagy lévén, hogy nem jutok egyről a kettőre, hagyjam el az egyik álmom egy másikért cserébe.

És ekkor sorsszerűen jött az új otthon, a csodás kerttel, a két bolond kutyával, a madarakkal, a téglákkal ( 😀 ), az elkövetkező évek sok örömével, munkájával – ami már-már pofátlanul az ölembe hullott.

Ezekért nem csak 2020-ban, hanem az elkövetkező sok-sok évben is bizonyítanom kell, utólag is megdolgozni érte, a Sorsnak, a jó embereknek, a Családomnak. Igyekszem felnőni a feladathoz, hogy maradhassak a karmikus körben, ami lehetővé tette számomra azt, hogy a régi utamat járva, nyugodtabb, -vagy jobban mondva, máshogy feszült- háttérrel tudjam az én kis pingvinjárásommal is, de tovább totyogni azt, amit elkezdtem korábban.

Kicsit tartok a következő évtől.

Mert még csak megkóstoltam azt, amiből vár 30-40-60 év, és bizony már most érződnek a fűszeres zamatok. Szerencse, hogy cukrosan, sósan eszem a káposztás tésztát is, így nagy meglepetés nem érhet, ugyebár..

Meg hát, azért annyira nem félek: ezután is fogok tudni teli szájjal nevetni, vagy épp szitkozódni, mint egy kocsis.

Vagy talán 2020-ban végre megtalálom az arany középutat.

Hiszen a szerencseszámom a 20.

No, pikk-pakk, vágjunk bele.

Vagy ha valaki egyből a végére ugrott, mint a regényekben:

BÚÉK nekünk!

Szemtől Szembe

Megosztás