Ha most nem nézi meg, valószínűleg sosem látja

Kiállítás Törökszentmiklóson a honfoglaló magyarok emlékanyagából

„A lovasok megálltak egy pillanatra akkor, amikor a hegyek mögül kiértek a síkság peremére. A végtelen róna döbbenetes nagysága lenyűgözte őket, pedig nem először jártak ezen a tájon. Már apáik is megfordultak sok-sok évvel ezelőtt errefelé különféle ellenfelekkel harcolva. Megfogalmazni valószínűleg nem tudták, de megérezték a csodát…

Több mint ezer év múltán, többek közt, ezen első lovasok hagyatéka is arra hivatott, hogy a mai kiállítás-látogatónak megmutassa mindazt, ami rájuk és csak rájuk volt jellemző. Hiszen a Közép-Tisza vidékén telepedtek le, itt élték le életüket, itt temették el őket… Ők üzennek nekünk a múltból.”

E mondatokkal nyitja Madaras László régész  A honfoglaló magya-rok emlékanyaga a Közép-Tisza vidéken című vándorkiállításhoz készült  kiállítás-ismertetőjét. Azon kiállításét, amely október elejétől kezdve négy hónapig a Butyka Béla Helytörténeti Gyűjteményben tekinthető meg.

Maga a tárlat kicsinynek tűnhet, hiszen a leletanyag egyetlen teremben elfér, de jelentősége szinte felbecsülhetetlen. „Ritka szerencse, hogy  helyt adhattunk a tárlatnak – mondja Héja László, a múzeum vezetője -, mert Magyarországon ez a legteljesebb honfoglalás kori összegyűjtött  anyag, sőt a Kárpát-medencében sincs nagyobb vagy állandó kiállítása a honfoglaló magyarságnak”

Ahhoz, hogy ez a teljesség létrejö-hessen, öt múzeum járult hozzá tárgyaival; az egri Dobó István Vár-múzeum, a kecskeméti Katona József, a kalocsai Viski Károly Múzeumok, a Magyar Nemzeti Múzeum, és végül, de nem utolsó sorban  a szolnoki Damjanich Múzeum. Ha véget ér a vándorkiállítás, amely állomásai eredetileg Szolnok, Kecskemét  és Nagykőrös voltak, most pedig Héja László kérésére Törökszentmiklóson tekinthető meg, minden múzeum viszi a magáét, és ilyen komplex gyűjteményt sokáig, lehet, hogy évtizedekig nem lehet majd látni.

A rovásírásos csontlemez

Bár a régészek ásatásaik során a Közép-Tisza vidék különböző pontjain találtak honfoglalás kori leleteket (e táj a hegyek lábától az Alföld déli pereméig, egészen a Dunáig húzódott), a talán legnagyobb jelentőségű emlékek megyénkben, Törökszentmiklóshoz kötődően kerültek elő. Az 1960-as évek elején Kétpó-Szenttamáson az állami gazdaság területén hibridüzemet építettek, s a földmunkák során kerültek elő azok a honfoglalás kori leletek, amelyek a szolnoki Damjanich Múzeumba kerültek. Ez az anyag valószínűleg a X. századi régészeti kultúra leggazdagabb tárgyegyüttese, amelynek legfigyelemreméltóbb darabja egy díszes ezüstcsésze, egy aranyöv és egy oroszlános bronzcsat. Ezek, valamint a többi előkerült használati tárgy arra utalnak, hogy tulajdonosuknak megkülönböztetett helye volt a korabeli társadalomban, valószínűleg egy törzsfő hagyatéka.

A gyűjtemény vezetőjének is ebből az anyagból kerül ki az egyik kedvence : „Talán az ezüstcsésze ragadott meg legjobban, mert ez egy egészen egyedi darab a honfoglalás korából. Van egy másik kedvenc darabom is, egy csontlemez, amelyeken rovásírásos jelek fedezhetők fel. Sajnos megfejtésére eddig nem került sor, noha ez az egyetlen tárgy, amelyen X. századi felirat van. Rövidsége miatt valószínűleg soha nem is fogjuk megtudni, mit takarnak a bevésések.” Gyorsan tegyük hozzá, mielőtt félreértésekre kerül sor, hogy ez a „rovásírás” nem azonos az ismert székely rovásírással, ez sokkal régebbi, és igazából nem is írás.

Még valami, amit saját jogon kiemelnék az egyébként igen gazdag kiállítási anyagból: a trepanált (lékelt) koponyák. „Élőben” ilyeneket sem igen lehet látni, pedig igen sokat elárulnak honfoglaló őseink ismereteiről, tudásáról

„A sebészi (valódi) trepanáció, amely során eltávolítottak egy csontdarabot az agykoponyából, ami a koponyaüreg megnyitását eredményezte. A beavatkozás bizonyos esetekben pl.: trauma vagy annak következtében fellépő koponyaűri nyomás fokozódásakor életmentő volt.Még valami, amit saját jogon kiemelnék az egyébként igen gazdag kiállítási anyagból: a trepanált (lékelt) koponyák. „Élőben” ilyeneket sem igen lehet látni, pedig igen sokat elárulnak honfoglaló őseink ismereteiről, tudásáról.  

A sebészi trepanáció végzőjének pontos anatómiai ismeretei lehettek, de a fájdalom- és vérzéscsillapítást, valamint a seb elfertőződésének megakadályozását is meg kellett oldania.

A korabeli gyógyítók szakértelmét nem vitathatjuk, mert az esetek nagyobbik részében a gyógyulás sima lefolyású volt. A megfigyelhető remek gyógyulási arányt a “nyugati” orvostudomány a XX. század közepéig nem tudta megközelíteni sem.”

 A kiállítás január  31-ig tekinthető meg, s mint a címben szerepel, aki addig nem nézi meg, valószínűleg soha nem fog látni ilyen komplex, gazdag honfoglalás kori gyűjteményt.

Pásztor

Megosztás