Az ostorfonó meséi

Közzétéve ekkor: 2016 május 19. 13:50

Eredetileg az volt a terv, hogy Pozsa Sándor tiszatenyöi ostorfonó Apáról Fiúra Egyesület Alkotóházában tartott kiállításáról a Pünkösdi Vigasságokról szóló írás keretében történik említés egy rövid villáminterjú keretében. Aztán ahogy leültünk beszélgetni, az első kérdés után dőlni kezdett a szó belőle, s olyan ízesen beszélt életéről, mesterségéről, helyenként olyan meseszerűen szőtte szavait, hogy nem lehetett felállni és otthagyni. A tervezett villáminterjúból teljes, önálló riport lett.

fal xxx

 

Az ismertetőjében azt olvastam, szakmájára nézve erősáramú villanyszerelő. Hogyan lett a villanyszerelőből ostorfonó?

 – Ez egy számomra szomorú, csaknem tragikus történet. Ott kell kezdenem, hogy apai nagyapám egy nagyon ügyes kézműves ember volt, mindenhez értett, többek között az ostorfonáshoz is. Több fia volt, de közülük csak egy sajátította el ezt a mesterséget. Amikor megöregedett, egyszer keserűen kibukott belőle, ki viszi tovább a szakmát, ha ő meghal. Én a diófa alatt üldögélve meghallottam ezt, és nagy hetykén kivágtam, hogy majd én. Kétkedve nézett rám, de elkezdett tanítgatni négy darab madzag segítségével. Pár nap múltán valahogy szert tettem elegendő szíjra, és készítettem egy igazi karikás ostort. Megmutattam a nagybátyámnak, aki nem, hitte el, hogy én csináltam. Ebből gondoltam, hogy nagyon rossz munkát nem végezhettem.

Pozsa xxxEkkor még fiatal voltam, tanultam, villanyszerelő lettem, egy ideig vállalkozásom is volt, az ostorfonás kiesett az életemből. Eltelt majd húsz esztendő, amikor is amerikai rokonok jöttek haza látogatóba, és többek között egy karikás ostort szerettek volna venni. Felmentek Budára, a Várbazárba, de a legolcsóbb ostor is 40,000 Ft volt. Azt mondták, jó, jó, nincsenek filléres gondjaik, de azért ez mégis csak túlzás egy kicsit.

Mondtam, csinálok én egyet, ne menjenek üres kézzel vissza, s két évtized kihagyás után egész jól sikeredett a művem. Ez a rendszerváltás után volt, előtérbe került a nemzeti szellemiség, keresettek lettek a népi eszközök, népművészeti tárgyak, köztük a karikás ostor is. De nem volt, aki csinálja, a mesterség elfelejtődött. A Hortobágyon, Bugacon akadt néhány ember, aki értett hozzá, de ezzel ki is fújt a dolog. Valahogy kitudódott, hogy valamikor régen foglalkoztam ezzel, és a barantás, ősi magyar harcművészetet felélesztő fiúk megkerestek, tudnék-e nekik ostorokat készíteni. Azt mondtam, próbáljuk meg, s kiderült, a tudásom nem kopott meg. A srácok elégedettek voltak velem,  én is magammal, s szabad időmben elkezdtem a fonást csinálgatni.

– Az eddig  elmondottakban én semmi szomorút, tragikusat nem találok. Sőt!

termek xxxElnézést, egy kicsit elkalandoztam. Hat éve volt egy nagyon súlyos autóbalesetem, ami kettétörte a pályámat, csaknem az életemet is. Olyan maradandó sérüléseket, károsodásokat szenvedtem, hogy a szakmát fel kellett adnom, leszázalékoltak, rokkantnyugdíjas, erősen mozgáskorlátozott lettem. Akkor jöttem rá, hogy annak idején,  ifjú koromban Isten a markában tartott, hogy pont ott ültem a diófa alatt, és hallottam nagybátyám kesergését.

A baleset úgy ért, mint a villámcsapás, egy olyan állandó mozgásban lévő, állandóan tevékenykedő ember számára, amilyen én vagyok, tragédia volt. Ágyhoz kötöttség, műtétek sora, mozgáskorlátozottság, kilátástalan, reménytelen jövő! És itt jön a képbe Isten marka, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő helyen voltam, ami az életemet mentette meg.

Mert lett egy dolog, az ostorfonás, ami lekötött, ami a rossz gondolatoktól elterelte a figyelmemet, s ami által megpróbálhattam valamit kezdeni magammal. Megtaláltam az elfoglaltságot, a környéken ismernek,s úgy érzem, becsülnek, sok helyre, rendezvényre hívnak, s jó érzéssel tölt el , hogy munkáimban sokan gyönyörködnek.

– Gyakran megfordul Miklóson?

– Gyakran, talán már unnak is. Nagyon régi a kapcsolatom az Apáról Fiúra Egyesülettel, amikor hívnak, és ráérek, mindig eljövök.

karikás részei xxx– Hány ostor van most itt a kiállításon? Ha elfeledett mesterség, honnan veszi a mintát?

– Talán 23-24 darabot állítottam ki, amennyi otthon éppen készen volt. A mintákat a nagy tenyői puszta csikósainak, gulyásainak, pásztorainak karikásairól vettem. Úgy gondoltam, nem megyek én a Hortobágyra vagy Bugacra, maradok szűkebb hazámban. Mint sok másban, a karikásban is megvan a különböző tájegységek sajátossága, s a tenyői pusztaságé is van olyan színes és változatos, mint bármely más területé. Csak fel kellett kutatni a régi, féltve őrzött darabokat, el kellett érni, hogy mintát vehessek róluk.

Az itt láthatók különböző típusok?

– Mondhatni. Ezek között elsősorban csikós és gulyás ostorok vannak, de akad köztük pásztorok, kondások által használtak is. Gyorsan hozzá kell tenni, az itt látható darabok nem hétköznap használatos ostorok, hanem ünnepiek. A kondások például a munkához kötélből fonták terelő eszközeiket, de általában is dísztelenebb, egyszerűbb és egyszerűbb anyagokból készült ostorok voltak a mindennapiak.

korbács xxxMiért?

– Mert a bőr ritka és nagyon értékes volt. Az elhullott jószág lenyúzott bőrével is el kellett számolni, csak egy-egy kis darabot lehetett alkalomadtán a hasi részből ellopni. Mindenkinek olyan ostora volt, amilyen és amennyi bőrt el tudott csaklizni. Persze az ügyesség, a tehetség sem volt mellékes. Kivételes helyzetben voltak a pusztai hierarchia csúcsán állók, a számadók díszes ostorainak ára gyakran egy szürke marháéval vetekedett. Nyilván nagy becsben is voltak, csak nagy ünnepeken vették őket elő.

– Tud környékbeli, karikás ostorral kapcsolatos történetet?

– Inkább olyan mondafélét. A karikások bizonyos részeit régen mindenütt kutyabőrből készítették. Történt egyszer, hogy a tenyői pusztán az egyik pásztorember felesége kivitte a heti élelmet és főznivalót, s magával vitte apró gyermekét is. A kicsit letették a kunyhóba, ők pedig távolabb mentek, végezték a dolgukat. A pásztortűzből egy szikrát a kalyibára fújt a szél, ami kigyulladt. A gyereket egy kutya húzta ki a lángoló kunyhóból, s ezzel megmentette az életét. A tenyői pásztorok ettől kezdve soha többé nem nyúzták meg a kutyát, hogy a bőrét felhasználják az ostorkészítéshez.

Van manapság kereslet ezekre a karikásokra?

– Az lenne, csak pénz nincs rá. Igaz, ma már nem egy marha ára, de azért nem olcsó mulatság. Készítésében minden fázis kézi munkát igényel, egy-egy darab elkészítéséhez 20-22 munkaóra kell. Ma egy bármilyen mester 2-3000 forintos órabérrel dolgozik, tehát 40-60ezer Ft egy ilyen ostor. De ebben az anyagár még nincs benne. Hányan tudják ezt megfizetni? Megveszi, akinek a munkájához kell, elvétve a jómódúak ajándéknak vagy lakásdísznek. Időnként, mint például most vesznek tőlem is a kiállításokon, kaptam már megrendelést Balatonfüredről is, de ebből megélni nem lehet. Ezt csak más, biztos megélhetési forrás mellett szerelemből lehet csinálni.

Ha valamelyiket a kiállítottak közül ki kellene emelni, melyik lenne az?

– Talán ott a sarokban az a szarvasagancs nyelű korbács, mert ritkaság is, kuriózum is. Vendégmarasztalónak hívták, de nem szeretnék „vendégként” találkozni vele. A végébe egy három dekás ólomgolyót fontak, ott volt minden tanyán az ajtófélfára felakasztva. Ha rossz szándékú hívatlan vendég érkezett, ezzel kínálták meg, s azért kapta a vendégmarasztaló nevet, mert ha ezzel odasóztak, ott garantáltan tört a csont, s a megkínált még menekülni sem tudott.

Akkor ezt célszerű volt elkerülni. Köszönöm a beszélgetést.

asztal xxx

Pásztor


Megosztás

6 hozzászólás

  • Horváth Árpád says:

    Kedves Mester : Apósom igazi “ezermester ” volt ! Sajnos már nincs köztünk ! A szentendrei kocsigyár mestere volt ! Karikás ostora mai napig meg van ! Balassagyarmaton a Szkíta napokon bemutattam a fellépő fiataloknak ! Jó érzéssel csattogtatták -most fontam rá rafiából sudarat !

  • Oláh József says:

    Tiszta szívemből gratulálok, nagyon nagyra tartom a munkásságodat, többek között azért mert, a bőrdíszmű varázsa engem nagyon el tud ragadni.

  • Tóth Ferenc A Zselici Betyár says:

    Hihetetlen elkezdem olvasni és nem tudom abba hagyni ez tényleg egy darabka történelem és teljesen szívből jön ez egy eredeti kézimunkás ember igaz szavai megérintett csak Betyár maradok soha nem leszek más ha már a felmenőm is az volt 🙂 maga Patkó Bandi azaz Tóth István 🙂 ( Imádok minden ostorral bánó vagy készítő embert ) 🙂 🙂

  • Táborosi Péter says:

    Gratulálok Sanyi bátyámnak!!!
    Még 200 évig készítsen ostorokat!!!

  • Szűcs Csaba says:

    Valóban kitűnő írás. Mondhatni, hogy egy önéletrajzi töredék. -Sanyi! Örülök és büszke vagyok arra, hogy barátok vagyunk!
    Kivánok neked megújuló jó egészséget, hogy még nagyobb örömmel és lelkesedéssel folytathasd tovább, ezt a már-már kihaló félben lévő népi mesterséget. Továbbá hosszú örömteli életet családod körében. És ne felejtsd el tovább adni tudásod unokádnak, egy lombos diófa árnyékában.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .



Hirdetés