„Amatőrnek tartom magam” – Oláh Zoltán a fotózásról, a hírnévről és magáról

A tősgyökeres vagy régóta itt lakó törökszentmiklósiak között nemigen akad, aki Oláh Zoltánt vagy szüleit ne  ismerné. Édesanyja, édesapja évtizedekig a helyi egészségügyben dolgozott, ő pedig a gépkocsi-tulajdonosok számára megkerülhetetlen. Ha csak látásból is, kell, hogy ismerjék, hiszen a város egyetlen autóvillamossági műhelyében, a Turcsányi Autóvillamossági Szervizben dolgozik. Azt viszont vélhetően jóval kevesebben tudják, hogy nagyszerű fotós, aki országos pályázaton is volt már első helyezett. Vele beszélgettünk.

 – Kezdjük néhány részlet felidézésével abból a cikkből, ami lapunkban jelent meg tavaly októberben egy kiállítással kapcsolatban:

„Október 23-án Csidér Bálint, a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok alelnöke nyitotta meg a Markóczy Félix Kiállítóteremben  a XXI. „Alföldi tájak, emberek” fotópályázati kiállítást. … ez a tematikus kiállítás réges-rég beépült a magyar fotográfiai közéletbe. … negyvenkét éves múltra tekinthet vissza, … Az alkotók számon tartják, készülnek rá, … 56 pályázó 509 fotóval pályázott…

Külön örvendetes, hogy a bíráló bizottság egy törökszentmiklósi fotós, Oláh Zoltán két alkotását ( Gigawatt, Őszi naplemente ) ítélte a legjobbnak, s ő lett az idén az első helyezett.”

Én akkor örvendetesnek mondtam, hogy te kaptad az elsőnek járó oklevelet és díjat. Te mit gondolsz erről?

– Én nagyon nagyra értékelem. Büszkeséggel tölt el, hogy szülővárosom képviseletében egy szülővárosom által rendezett, nagy hagyományokkal rendelkező, rangos pályázaton ennyi induló között lehettem az első. Nagyon jó érzés volt, hogy mások is értékelték munkáimat, képeimet, ami megerősített abban, hogy jó úton járok.

– Hol, mikor indultál el ezen az úton?

 – Általános iskolás koromban, a nyári táborokban. Állandóan nyakamban lógott a Szmena 8-as, mindent megörökítettem, amit csak lehetséges volt. Akkor még csak mechanikus (analóg) masinák léteztek, azokból el is nyűttem vagy négyet. Persze az olcsóbb fajtákból, hiszen diákként drágára nem volt pénzem, s örültem, hogy a szüleim egyáltalán vettek nekem. Ez egy jó ideig később sem változott, mert elektroműszerész szakmát szereztem, leérettségiztem, aztán kitanultam az autóvillamossági szakmát, s csak ezután kezdtem dolgozni, lett keresetem.

– Nem vagyok szakértő, de úgy tűnik, most már komoly géped van.

– Időközben nagyot változott a világ, ma már a digitális világban élünk, a fényképezőgép is digitális. Eleinte ebből is az olcsóbb fajtákat vettem, ezekből is elfogyasztottam vagy hármat, mire rászántam magam egy komolyabb megvásárlására. Ez már egy profinak mondható tükörreflexes Nikon, szűrőkkel, cserélhető objektívekkel. Ez sem a legdrágább kategória, de nekem tökéletesen megfelel, ezzel már lehet kiváló minőségű képeket készíteni, trükközni.

– Mikor, hol és miket fotózol?

– Munkaidő után, hétvégeken, családi kirándulásokon. A gép gyakorlatilag mindig nálam van, mert a pillanat is szülhet csodálatos képeket, de gyakran kimondottan fotózni indulok el. Könnyű helyzetben vagyok, mert a város szélén lakok, s elég pár száz métert sétálnom, hogy a természetben legyek. Időnként kerékpárra pattanok, és kikerekezek kedvenc helyeim valamelyikére, Püspökibe a Tiszához vagy Balára a tengerszemhez, ahol víz is, erdő is van. Távolabbi tájakat, pl. hegyeket csak családi kirándulások alkalmával fényképezek, kizárólag ezzel a céllal nem ülök kocsiba.

Elsősorban a természetet,  a természeti jelenségeket fotózom, embereket nagyon ritkán, műtermi beállított képeket, un. művészi képeket pedig egyáltalán nem készítek. Barátaim kérésére rendezvényeken, koncerteken szoktam fényképezni, aztán az ott készült képek közül egyet-egyet kinagyíttatok, bekereteztetek, és szülinapra, névnapra vagy egyéb alkalomra az érintettnek adom ajándékba.

– Mióta veszel részt pályázatokon?

– Nagyon nem kell törni a fejem, s a múltba se visszamennem. 2011-ben neveztem először az „Alföldi tájak, emberek” fotópályázati kiállításra, s azóta ezen  – mivel kétévente rendezik – harmadszor indulok. Ezeken kívül egyszer vettem részt a Jászkun Fotóklub kiállításán, s vége is a listának. 2011-ben is a véletlennek köszönhetően indultam, én nem is tudtam a pályázat létezéséről, a barátaim hívták fel a figyelmemet rá, ők unszoltak a nevezésre. Igaz, addig a fotózást sem vettem túlságosan komolyan. Ma már tudatosan készülök, két évem van eltervezni, mivel akarok nevezni, válogatni a képek között.

– Harmadik alkalommal már jött az első hely. Láttam a Facebook oldaladon a fotóidat. A látottak alapján automatikusan tevődik fel a kérdés, miért nem indulsz több pályázaton?

– Tömör és szókimondó legyek? Mert nem akarok. Nincsenek ilyen ambícióim. Minden értelemben amatőrnek tartom magam, aki saját, családja, barátai, ismerősei örömére, szórakoztatására hobbiból fotózik. Szeretem az első és egyetlen munkahelyemet, a Turcsányi Szervizt, szeretem a munkámat, az autókat, és bár nagyon szeretek fotózni, ez csupán másodlagos az életemben. Nem vágyok hírnévre, nem akarok ismert fotós lenni. Egyébként ehhez elméleti képzettségem sincs, amit tudok, autodidakta módon tanultam. Tavaly fordult kicsit tudományosabbra a dolog, amikor megalakult a művházban egy fotóklub, ahol  komoly szakember, a fentebb említett Csidér Bálint segít az elméleti képzésben. Tőle sokat tanultam a gépbeállításokról, utómunkálatokról és sok minden másról.

– Gondolom, ebből az alapállásból önálló kiállításra sem gondoltál.

 – Így van. Mint mondtam, nem érzem eléggé profinak magam, hogy ilyesmi komolyan megforduljon a fejemben.  Viszont, amint említettem, tavaly alakult Miklóson egy fotóklub, amelyik, ha minden igaz, tavasszal egy csoportos kiállításon mutatkozik be. Ezen – miután tagja vagyok – természetesen én is jelentkezek pár képpel, aztán jövőre ismét nevezek az „Alföldi tájak, emberek”-re.

– Hát akkor ahhoz sok sikert, s további kellemes hobbifotózást. Köszönöm a beszélgetést.

Pásztor

(A fotókat a Zoltán által készített képekből válogattuk – szerk.)

Megosztás