A kiskondás karácsonya

Közzétéve ekkor: 2019 február 1. 8:23

Berényi László /Tiszanána/ 

 

“Nagyapám nagyapjának a története. Nagyapám úgy mesélte el, ahogy a nagyapjától hallotta:
– Az én gyerekkoromban még óriási mocsarak, lápok, tavak vótak Törökszentmiklós Tisza felőli ódalán. A nagy hóttág vizét egy kis ér kötte össze a a mocsarakkal, meg vót ott egy nagy tó is. Amikor a katonafogdosás elől elszöktem, 18 évesen (1859) olyan vót a láp, hogy könnyen el lehetett bújni, meg lehetett élni télen is benne. Később kiegenyesítették a Tiszát, átvágták a nagy kanyarokot, nem kapott több vizet a lapos, szép lassan kiszárattak a korábban vízzel borított területek. Mikor rokonlátogatásra vótam Szentmiklóson a 90-es években, mán házak vótak a nattó (nagy tó) helyin.

Kiskondás vótam még, így mondták akkoriban a gyerekbojtárt. A mocsár a sok náddal lehetővé tette, hogy meleg gunyhót épíccsünk magunknak, szárnyékot az állatoknak. A disznóknak elég vót a szélfogó fal, az alájok szórt nádon szorosan összebújva melegítették egymást éccaka, nappal meg a mocsarakban dúrtak. Ha akatt pár olyan fa, amelyik tartotta a tetőt, csinátunk nekik. A gunyónkot is közel raktuk hozzá. Ha nem vót fa, nem vót nekik tető. Kevés volt a fa, épp ezért apám, nagyapám arra tanított, hogy a bokrok alsó ágait nyessük le, mert akkor a bokor fa formára nő, évek múlva jó tartóoszlopa lesz tetőnek, amit a disznók fölé rakhatunk. A disznó sem szereti az esőt, a havat, meghálálja a gondoskodást. Ha jó helye van többet fial, többet nevel fel.

Akárcsak a feltisztákodásra*, karácsonykor is felváltva mentünk haza. Mégiscsak gyerek voltam, szentestére engedett haza édesapám. De jó volt otthon! Újra megbarátkozni a testvérekkel, hisz olyan ritkán láttuk egymást. Jó időben édesanyám hetente hozta a tisztát, tésztát, kenyeret, őt gyakran láttam. A nagyobb testvéreim mán cselédkedtek, a kicsik is ritkán láttak. Én nádsípokot vittem a testvéreimnek, magam csinátam őköt. Édesanyámnak meg tőtartót faragtam vadrózsa gyükerbűl, amit a disznók túrtak ki. Kifaragtam a közepit, hogy beleférjen egy faggyúval átitatott, félbe vágott gyékénybuzogány, abba lehet gyugni a tőt. Nagyon örűt neki! Ő meg csinát nekem rongyszőnyeget, hogy melegebb legyen a fekőhelyem, meg gyapjúpokrócot. Aztán szűröm is lett másik. Amit az idősebb testvérem kinyőtt, az lett az enyím, az enyímet meg az öcsém kapta.

Még este összekészített édesanyám mindent. Nem tuttam jól alunni, mert időben akartam indúni. Mert édesapámék szigorúan vették, hogy visszaérjünk a mondott időre. Mer aki pontatlan, az megbízhatatlan, mink meg egymásra vagyunk utalva. Így hamarabb keltem útra. De jól tettem! Éccaka esett a hó, hajnalba meg, ahogy indútam kezdett leszállni a köd, s egyre sűrűbb lett. Félúton má kezdtem félni, eltévedek e. Jól van, balkézre itt vannak a bodzabokrok, árébb meg a nádas széle, az elvezet a nagy kőrisfáig. De mán olyan lett a köd, hogy az orromig se láttam. Tartottam az irányt, bár nem láttam semmit.

Eccer csak nagyon halkan, nyöszörgést hallottam balkéz felől. Először megijettem, de közelebb érve mintha gyereknyöszörgés vóna. Féltem, de csak odamentem, ahunnan gyött a hang. A nagy kőrisfa töviben fekütt valaki, a lábát térgyig belepte a hó, egy asszony vót, a hasán az kabátjába becsavarva egy kisgyerek. A kicsi nyöszörgött. Azt mingyá láttam hogy az asszonyt csak betakarni tudom, elvinni nem. Láttam, hogy összekaparta maga alá az avart, árébb húztam kínkeservesen, hogy ne érje a hó. Ráterítettem a pokrócot, a szőnyeget, a kicsit meg a szűrömbe begomboltam. Jól áthűt mán a kicsi. Siettem, ahogy csak tuttam, egy-egy bukor, csenevész fa mutatta az irányt. Früstök előtt odaértem a kondásokho, má messzirű kijabátam édesapámnak. Ő meg örűt, hogy időbe gyöttem.

Muttatam neki a kisgyereket, elmondtam, mit láttam. Édesapám hozatott két kíve nádat, köteleket, indultak a nagy kőrisfáho. Én meg adtam pár falatot édesanyám kalácsából a kicsinek, aki hamar elaludt. Raktam a tűzre, mert kialvó félen vót, ha hozzák az asszonyt, annak jó lesz a meleg. Az öregbojtár épp tisztára mosta a bográcsot, tett bele tiszta vizet meg csipkebogyót. Szükség lesz rá. Mink hároman aluttunk a gunyhóban, a másikba ketten. Kétsoros nádkívékből volt a gunyhó, három sorban megkorcolva, hogy szét ne fújja a szél. Nádból vót a fekőhelyünk is, pokróccal letakarva. Középen vót a tűz, három ódalt vesszőfonattal erősített sárfallal, hogy fogja a lángot, hisz minden gyúlékony vót. Középen fent lyuk vót hagyva a füstnek, félderéktól fel a tetejiig vastagon besározva, hogy állja a tüzet, ha begyútunk.

Két fertály óra se telhetett el, mikor megjöttek édesapámék. A két összekötött nádkívén szánkáztatták ide az asszonyt. Még aludt, hogy édesapámék rátanáltak, de hogy felkőtötték mingyá a gyereket kereste. Megnyugtatták, hogy jó helyen van, őt is odaviszik. Útközben megint elaludt. A gunyhóban a saját lábán gyött be, a kisfia láttán összecsuklott, de mosollyal az arcán terült el a fődön. Az ágyra tettük. Jól betakartuk. Az öreg bojtár megemelte az asszony fejét, a kulacsából pályinkát erőltetett az asszony szájába. Az megköhögtette, ijedten nézett körül, de látva a gyermekét megnyugodott. Az öregbojtár megitatta egy bádogpohárból jó forró csipketeával. “A kihűlés miatt muszaj” mondta az öreg.

Délelőtt, ha bágyadtan is, de kisütött a nap, akkor néztük meg igazán a gyereket. Úrifiú lehetett az őtözete szerint, de életrevaló fiúcska. Az asszony csak ebéd után ébredt fel, a főzéssel járó zajok nem zavarták az álmát. Jót evett az öreg lebbencsből. Mikor befejezte az evést, mindenkinek megköszönte a törődést. Elmondta, hogy Szajolba vót a rokonoknál, Fegyvernekre akartak hazamenni. Három lovas állta el az útjukat, őt a gyerekkel leszállították, az egyik lovas a kocsis mellé ült, s az ódalához nyomott pisztollyal elindította. Ő meg nem tudta hol van. Találomra elindult, mikor meglátta a nagy fát, úgy gondolta, az legalább valami védelmet ad. Nagyon elfáradtak, mire odaértek. Összekaparta az avart a fa tövéhez és lefeküdt. Mire befejezte a történetét, megérkezett egy kocsi Törökszentmiklósról, édesapám küldte be érte az egyik bojtárt. Köszönte édesapámnak, amit tett de ő elhárította. “Ennek a legénykének köszönje, mert ha nem takarja be, nem hozza el a kicsit, végük lett volna, mire odaérünk.” Az asszony letérdelt elém. “Igaz, jómódú vagyok, de nem gazdag, nem tudom, mire megyek haza, lesz e módom megjutalmazni téged. Ezért azt kérem a Jóistentől, hogy óvjon meg téged a sarjaiddal együtt minden nagyobb veszedelemtől.” Azzal homlokon csókolt, megölelt és könnyes szemmel elment.

– Látod, fiam, most, hogy elmeséltem, most gondoltam végig az egészet. Megúszta az én nagyapám a katonafogdosást avval, hogy a nádasba szökött. Elkerült Nánára, ide nősült. Édesapáméknál sem volt semmi nagy baj. Engem elvittek a háborúba, megúsztam a hadifogsággal, szerencsésen hazakerültem. Apádnak eltört a gerince, mégse lett nyomorék. A háborúban ellőtték a lábát, az unkatestvérei látták, s a nadrágszíjával elszorították a combját meg húzták magukkal.
Felgyógyult, visszakerült a csapatához, a fogságból is hazajutott. Lajos bátyád 7 év hadifogság után hazagyött. Hálistennek, csakugyan elkerültek bennünket a nagy bajok. Most is itt vagyunk együtt, békében szeretetben.
1978 táján mesélte ezt nagyapám. Azóta bajunk, gondunk volt, van bőven, mint mindenkinek, de a tragédiák elkerültek
minket. Remélem az az asszony a Jóistennel továbbra is óv bennünket.”

Facebook


Megosztás

1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..



Hirdetés