Tóta W. Árpád: Ahol a lázárjánosok félnek

Tóta W. Árpád

2024 reménye, bizalma annak szól, hogy találtunk egy jóféle bontógolyót. Szántani, gyereket nevelni és építeni már nem feltétlen azzal akarunk majd – azt majd kitaláljuk. Egyelőre csináljunk helyet a szántáshoz, az építéshez és a gyerekneveléshez. Vélemény.

Talán a rendszerváltás óta nem volt ilyen évünk. Amikor egy korszaknak felsejlik a fináléja; kinek fény az alagút végén, kinek alagút a fény végén.

„Ma kézzelfogható és reális forgatókönyv, hogy zárul Miki mókatára, és valami más jöhet.

Hogy pontosan mi, azt ilyenkor senki sem tudja, ahogy a nyolcvanas évek végén sem tudta – akkor úgy hangzott a remény, hogy itt kábé Ausztria lesz. Ennél most sem konkrétabb a jövőkép, de Ausztria nagyjából még mindig megfelel. Azzal együtt, hogy ott Lázár János fél. Annyi baj legyen. A változás egyik célja épp az, hogy féljen; még ha Ausztria nem is jön össze. Kész van már a batidai kastély, jól érzi benne magát a család. Az ország, amit rájuk bíztunk 14 éve – nos, az Lázár János szerint félkész. Illetlenség így félidőben rájuk nyitni és számonkérni bármit, vasutat, Volánt, oktatást, háziorvost, inflációt, füstté vált uniós pénzeket. Hát épp dolgoznak rajta, és a felénél tartanak. Ide munkavédelmi sisak nélkül benézni se lenne szabad. Kopogtatással zavarni a rendelést! Majd másik tizennégy év múlva tessen érdeklődni.

De a kastély, az elkészült, hála istennek! Még a bekötőutat kell megcsinálni, és akkor legalább Lázár János élete már nem félkész. Ezt félti: a zsákmányt, és joggal. És pontosan ez a félelem fűti a rendszerváltás kazánját. A végtelenül boldogító látvány, ahogy az érdemtelen tolvajok reszketni méltóztatnak.

Ez az, ami belülről egyáltalán nem felfogható, nem megérthető, nem mérhető. Bamba, belterjes arisztokraták üldögélnek a kastélyaikban, és a fogalmaik sincsenek meg a gyűlölethez, ami odakint forr ellenük. El sem tudják képzelni, kinek lehet bármi baja Ráhel tatyójával, Ondi ékszereivel vagy az Ádám kishercegúr sportautóival. Ők úgy tudják, ezeknek egy emberként örül a jobbágyság, végül is ők adták össze az árát. Nincs kenyerük? No, hát egyenek kalácsot!

De még ha értenék, az sem változtatna semmin. Tudnak krumplit és pénzt osztani, térkövezni meg szalagot átvágni – a lopást abbahagyni viszont nem képesek, olyan opció nincsen. Hiszen egyedül az tartja össze a pártot. Régóta nincs már eszme, jövőkép, nincs lelkesítő cél. A kommunisták káderek tízezreit lakatták jól a marxista vízióval, azok meg tették a dolgukat – az ügyért. Ilyet a Fidesz ma nem kínál, legalábbis az érettségizett embereinek. Nincs miben hinni. Az agyatlan fröcsögés világán túl nincs semmi hihető, csak a lopható.

Odaát sem sokkal több – főleg annyi, hogy őket elzavarják. Ez átmenetileg megfelel nemes célnak. A hátralévő másfél évre, és nem tovább.

Messziről nézve a rendszer nemzetiszínű, potrohán kereszttel. Valójában ezeknek a lopásoknak a biztosítására és fedezésére épült. A templomfelújítás a lakk, a lényeg a legfőbb ügyész, a rendőrség, a számvevőszék, a Kúria. Ádám kisherceg templomban sosem járt, fel sem ismerné, viszont szeretne szabadon száguldozni.

Igazságnak lennie kell – bökte ki végül a miniszterelnök egy huszonnégy éve elkövetett gyilkosság kapcsán. Hát ja, igazságnak lennie kell, a tizennégy, tíz és négy éve lenyúlt milliárdok ügyében is. Ez a társadalom csontváza. A bizalom, a tudat, hogy a befizetett adónkat nem fogják elhelikopterezni senkiházi aranyifjak. És ha mégis megpróbálják, az legalább nem veszélytelen. Még ha védi is őket a párt, annak hatalma nem tart örökké. A változás lehetősége, a váltógazdaság helyreállása önmagában garancia.

A változás most látótávolságba került. Ez egyelőre egyvalaki emberfeletti teljesítményének köszönhető, páncélozott, golyóálló törtetésének. Úgy tűnik, megy vele és árad az ország, odáig kalkulálva, hogy szétrúgjuk ezt a csontig rothadt, hazug rezsimet, aztán csak jobb lesz.

Egészen más képesség kell a szétrúgáshoz, és más az építéshez. Zseniális hadvezérek szoktak megbukni békeidőben, s legnagyobb forradalmár költőinkről tudjuk, hogy a saját megélhetésüket sem voltak képesek kézben tartani.

Talán érdemes a hadvezérnek megelégednie a győzelemmel, és azzal, hogy utána az ország minden tehetsége újra részt vehet majd az újjáépítésben. Ez épp elég. A kontraszelekció mostanra megfojtott mindent. Zenebohócok játszanak filmproducert, ágybetétek újságírót, házőrző kutyák minisztert, udvarhölgyek írják a történelemkönyveket, és keletlen tésztagolyók tetszelegnek vállalkozóként, miközben versenyt sosem láttak. Mindegyikük helyett állnak sorban tehetségek, akik jobban csinálnák.

„Már a túltenyésztett ölebek elzavarása is elég, hogy az ország feléledjen. És ennél többet ígérni könnyelműség.

Amikor Nyikita Hruscsovot leváltották a Szovjetunió éléről, elmondta élete második legfontosabb beszédét. „Öreg vagyok és fáradt. Nem fogok harcolni. Ki merte volna megmondani Sztálinnak, hogy elég volt belőle? Egy nedves folt sem maradt volna a helyén. Engem le lehet váltani. Ez az én életművem.”

2024 reménye, bizalma ennek a küldetésnek szól. Annak, hogy

„találtunk egy jóféle bontógolyót.

Szántani, gyereket nevelni és építeni már nem feltétlen azzal akarunk majd – azt majd kitaláljuk. Egyelőre csináljunk helyet a szántáshoz, az építéshez és a gyerekneveléshez.

_

Borítóképünkön a Tisza Párt eseményére érkezők 2024. október 23-án, Budapesten / fotó: Veres Viktor

hvg.hu