Van ennél feljebb? Dicséretes arannyal jött haza a Sanctonicolaum

Közzétéve ekkor: 2019 június 26. 10:00

Pásztor Gábor

A minősítő versenyen          Fotó: Oláh Zoltán

Két napig tartott hétvégén, Keszthelyen az ország legnagyobb kórusfesztiválja. 76 kórus jelentkezett a programra, amelyre a szálláshiány miatt csak 40 csoportot tudtak fogadni. Az énekkaroknak lehetősége volt minősítés megszerzésére is, rangos zsűri hallgatta meg és értékelte a produkciókat. Bronz, ezüst és arany minősítést lehetett szerezni, amelyekért a kórusoknak egy komplett műsorral kellett megfelelni. Mint arról szombaton már beszámoltunk, Törökszentmiklós felnőtt kórusa,  a Sanctonicolaum Kórus első alkalommal mérettette meg magát, s rögtön a legmagasabb elismerést, az arany minősítést érte el. Sőt! De erről a sőtről és más egyebekről is beszéljen inkább a kórus lelke, karmestere, Csikiné Lukszics Ágnes, aki még mindig fáradtan, de készségesen válaszolt kérdéseinkre.

– Milyenek voltak Keszthelyről, a fesztiválról a benyomásaid?

– Az biztos, hogy nem mindennapiak. Nem véletlenül ez az ország legnagyobb fesztiválja, a szervezők semmit nem bíztak a véletlenre. Nagyon frappáns volt a szervezés, a programok pontosan és pergően zajlottak, sehol nem volt egy apró csúszás sem. Az egész várost átlengte a fesztivál hangulata, bármerre mentünk, mindenütt táblákkal sétáló, éneklő csoportokba botlottunk. Minket is megtapsoltak, amikor egy borozóban vagy éppen az utcán énekelni kezdtünk. Csodálatos volt, amikor a Főtéren ezren daloltunk, s fáklyás felvonulás keretében lementünk a Balatonra. Módunk volt Keszthelyen a minősítésen kívül több helyen is fellépni, pl.  a Festetics-kastėly tükörtermében, a Goldmark Károly Műv. Központ előtt a szökőkútnál, szabadtéren. Mindkettő fantasztikus élmény volt!

– Gondolom, azért számotokra a minősítő verseny volt a lényeg. Számítottál, számítottatok olyan eredményre, amit végül is elértetek?

Nem, ilyen sikerről még csak nem is álmodtunk. Azt mondtuk, kiállunk, beleadunk apait-anyait, aztán majd lesz valahogy. Az ezüst minősítésben reménykedtünk, az arany gondolata csak a legmerészebbek fejében fordult meg. Aztán elkezdték sorolni, ki mit ért el, s mikor  se a bronznál, se az ezüstnél, aranynál nem hangzott el a nevünk, egy világ omlott bennem össze. Aztán meg majdnem elájultam, amikor elhangzott, Sanctonicolaum: dicséretes arany. Ennél nincs feljebb, ilyet mindössze három kórus kapott, s nálunk magasabb pontszámot csupán egyetlen.

– Úgy tudom, a kórusvezetők számára volt egy összesített értékelés. Ott mit írt a zsűri a javatokra?

– Egyik fő erényünknek mondták az énekhangzás tisztaságát, a szöveg érthetőségét. Kiemelték, hogy zongorakísérőnk nem csupán kísért bennünket, hanem együtt élt, lélegzett velünk, s tetszett, hogy a műsorunk nagyon változatos volt. Megemlítették, hogy jó volt látni, milyen örömmel énekelünk, látszott, jó közösség vagyunk.

– Emlékszem, négy éve is azt mondtad, igazi baráti közösség lettetek. Az örömteli közös éneklésen kívül van ennek más konkrétuma is?

– Igen. Közös kirándulásaink voltak, voltunk például kerékpártúrán Nagykörűben, tavaly kétnapos kiránduláson Sárospatakon és környékén, most pedig összedobtuk a pénzt, s egy napot maradtunk még Keszthelyen, amelyet immár kötetlenül, felszabadultan együtt töltöttünk. Évente csinálunk egy tanévnyitó és tanévzáró bulit, amelyen ugyancsak jól szoktuk érezni magunkat.

– Térjünk vissza a minősítő versenyre! Miért csak most, négy év eltelte után mérettettétek meg magatokat?

– A legfőbb ok, hogy a minősítő versenyeknek komoly anyagi vonzatai vannak, amire nekünk nem volt keretünk Most szerencsére minden összejött. Nyertünk egy pályázaton, az önkormányzat finanszírozta a buszos utazás költségeit, az IKK pedig a szállás, a kétnapi étkezés, a többféle nevezés anyagi terheit vállalta. Hogy mikor lesz még ilyen lehetőség, nem tudom, pedig ezt a dicséretes arany minősítést jó lenne megvédeni.

– Az önálló esteknek nincsenek költségei, mégis csak kettőt tartottatok a négy év alatt. Az elsőt nem sokkal megalakulásotok után, a másodikat pedig csupán az idén. Miért?

– Itt azért tegyünk különbséget! Az a megalakulásunk utáni fellépésünk, nem önálló est volt, hanem a Szentmiklósi Napok kulturális műsorának egy blokkja, kevés, sokáig gyakorolt számmal. Már akkor is szépen énekeltünk, de gyakorlatilag az a pár szám volt a teljes repertoárunk. Ahhoz nem kevés idő kellett, hogy betanuljunk és begyakoroljunk annyi művet, amivel a társaság egyedül egy egész estét be tud tölteni.

Ez viszont nem olyan egyszerű. Sokan és sokfélék vagyunk. Vannak köztünk szép hangú, de kottát nem ismerő emberek, akiknek érthetően nehezebben megy  a betanulás. Többen tanulnak, a zöm dolgozik, van, aki két állásban is. Mostra ért meg az idő, hogy ki tudjunk egy nívós produkcióval állni. A jövőben ezeket az esteket szeretnénk rendszeresíteni, s legalább évi egy alkalommal a miklósi közönség elé állni.

– Arra nem gondoltatok, hogy kiléptek a városból? Hogy máshol is felléptek?

– Komolyan nem, az előbb mondottak miatt – a munkára gondolok –  nem is gondolhatunk. Hetente próbálunk, fellépünk a városi rendezvényeken, több együttlétre sem időnk, sem lehetőségünk nincs. Nagy létszámú, közel negyvenfős vegyes kórus vagyunk, nehéz egyeztetni, ennyi embert mozgatni. Sokszor sokan a próbára is csak úgy beesnek, mindig akadnak, akik egyéb elfoglaltság miatt nem tudnak eljönni. Az ének szeretete tart össze bennünket.

Nehéz ekkora kórussal dolgozni?

– Félreértés ne essék, az előbbieket nem panaszként, tényként mondtam.  Nyilván egy tizenhat fős kamarakórussal, könnyebb lenne. Egy nagy kórus vezetése nehezebb, de érdekesebb, izgalmasabb is, és szakmailag jóval nagyobb kihívás. Ez így jó, ahogy van. Létszámunkat egyébként a zsűri is nagyra értékelte. Az azért jó lenne, ha valaki menedzselne bennünket, legyen az kórustag vagy külső valaki, aki átvenne a szervezési gondokból, mert nekem nem csak az énekkarral kapcsolatos feladataim vannak. Több helyen tanítok, a leadott órák mellett rengeteg az adminisztráció. Ez így együtt nekem néha kicsit sok. S egy kis anyagi segítség sem ártana. Nagyon nem ártana. 

– Ha már szóba került. Nem szeretnék ünneprontó lenni, de Keszthelyen ti voltatok az egyetlenek, akiknek nem volt „egyenruhája” Volt olyan gárda, akinek kettő is akadt, egy fellépő és egy hétköznapi. Nektek, s most már hozzá lehet tenni, egy ilyen minősítés birtokában miért nincs?

– Jó kérdés. A válasz roppant egyszerű, nincs rá pénzünk. Most megint pályázunk, ha nyerünk, talán ruhára is telik.

A Festetics-kastély tükörtermében          Fotó: Oláh Zoltán

– Talán. S ez már magánvélemény. Törökszentmiklós közel 20 000 lakosú város, a megye harmadik legnagyobb települése. Évtizedek  után most van egy felnőtt kórusa, amely négy év után olyan eredményt ért el, amilyet mások harminc év után sem. Nem létezik, hogy valamilyen módon ne tudná felöltöztetni kórusát, amely csak dicsőséget szerez neki. Ha mégsem, az nagyon szomorú.

Köszönöm a beszélgetést

Szemtől Szembe


Megosztás

2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..



Hirdetés