Szersén Gyula a Városházi Estéken

Pásztor Gábor

Pénteken Ars Poetica című önálló előadói esttel Szersén Gyula, Életmű-és Jászai Mari- díjas színművész volt a Városházi Esték vendége. Többek közt Juhász Gyula, Ady, Petőfi, Radnóti, József Attila verseket és idézeteket, Tamási Áron prózarészleteket hallhatott a közönség füzérre fűzve, egy-egy élethelyzethez, sorsfordító eseményhez csoportosítva. Az est címét tükrözve  költői hitvallások is elhangzottak a hazáról, hazai tájról, hazaszeretetről kompetens, művészi előadásban. A közel három órás műsorban helyet kapott némi megemlékezés az egykori barát pályatársakról, s műsoron kívül jutott idő rövidke beszélgetésre is az ismert színpadi, film-és szinkronszínésszel.

– A műsorban is elhangzott Sinkovits Imrének egy mondása, amit ön is a magáénak vall, és tartotta is hozzá magát: ”Hazát, hitet,hitvest sosem cserél az ember.” Mondana néhány magyarázó szót a mondattal kapcsolatosan?

– Ifjúkoromban sajátos helyzetben voltam, mert már a Színművészeti Főiskolára való felvételem előtt segédszínészként játszhattam a Dérynében és a Vígszínházban. Amikor negyedéves főiskolás koromban bekerültem a Nemzeti Színházba, rögtön együtt játszhattam Mezei Máriával és Sinkovits Imrével Tennessee Williams Az ifjúság édes madara című darabjában. Ekkor kezdődött az ismeretségem Imrével, akivel később számos darabban szerepeltem együtt, s akivel nagyon jó baráti kapcsolatom alakult ki.

Ezt a mondást tőle örököltem, de ennek volt folytatása is: a hűség kötelez. Ezt mi, nemzetisek vallottuk, s tartottuk is. Én például negyven évig, nyugdíjazásomig szolgáltam, soha el nem hagytam. Hitvest sem cseréltem, 1964-ben elvettem Vas Máriát, ma is ő a feleségem, ma is szeretjük és becsüljük egymást.

– Ez ügyben elkelne egy kis magyarázat. Vas MÁRIÁT vette el, egy interjújában viszont azt nyilatkozta,1964-ben házasodott össze nagy szerelmével, ZSUZSÁVAL. Ennek sehol nem találtam magyarázatát.

– Nem bonyolult titokzatosságról van szó. Még gyerekkorában kapta édesapjától a Zsuzska becenevet, aztán ez rajta ragadt, így hívta a környezete is. Így ismertem meg, így nevezem én is. A Máriát csak hivatalosan használta. Egyébként 1960-ban ismerkedtünk meg, ő türelemmel kivárta, hogy elvégezzem a főiskolát, hogy állást kapjak a Nemzetiben, s csak ezután, 64-ben esküdtünk meg.

– A mondásból az első, amit nem cserélünk, a haza kimaradt. Gondolom, nem véletlenül, tudom, nem szívesen beszél erről. 56-ról, a Sztálin-szobor ledöntéséről van szó. Akkor sem merült fel, hogy itt kéne hagyni az országot?

– Egy pillanatra sem. Akkor sem, máskor sem. Soha. Az 56-ban velem történtekről pedig azért nem beszélek szívesen, mert nem szeretném, ha bárki azt hinné, hősnek akarom beállítani magam. Mert szó sincs erről, egy teljesen véletlen dologról volt szó.

Harmadikos gimnazista voltam, amikor kitört a forradalom. Puszta kíváncsiságból elmentünk iskolatársaimmal a Hősök terére, ahol éppen Sztálin szobrának ledöntése folyt. A monstrumot egy teherautón akarták elszállítani, de az az irdatlan súlytól felbillent. Amikor szóltak, ötvenen ugrottunk a kocsira, hogy helyrebillentsük. A jelenetről fénykép készült, ami aztán terhelő bizonyíték lett ellenem (is). Nagy bajom nem lett belőle, börtönbe sem csuktak, de sokáig számon tartották „bűnömet”. Évekig nem vettek fel a főiskolára, nem szerepelhettem az újságok címlapján, kitűntetést, bár többször is felterjesztettek, nem kaphattam. Egészen 85-ig, Aczél György leváltásáig. Akkor megkaptam a Jászai Mari-díjat. De szerepelhettem, főszerepeket kaphattam, nem tettek lehetetlenné.

– Voltak filmbeli, színházi főszerepei, sikeres epizódszerepei, de igazán nem ezek által ismert  széles nagyközönség előtt. Azzá a szinkronjai tették. Hogy csak a legismertebbeket említsem, ön volt több sikeres filmben Terence Hill (pl.:Nyomás utána), Charles Bronson (Volt egyszer egy Vadnyugat), a nagyon nagy karriert befutó tévéfilmsorozat T.J.Hookere, a most is játszott Poirot. De ön a narrátora David Attenborough természetfilmjeinek is. Sosem zavarta ez az örökös háttérben maradás?

– Nem. Én nagyon szeretem ezt a műfajt, nagyon érdekes és izgalmas dolog egy jó filmben egy jó színész bőrébe bújni. Mert bele kell, a szinkronizálás csak úgy ér valamit. Együtt kell élni a szereppel, szereplővel, s ez is komoly színészi teljesítményt kíván. Egy rossz szinkron tönkrevághatja a legjobb filmet is. Most éppen egy Benedek pápáról szóló filmben szinkronizálom Anthony Hopkinst, akit az egyik legnagyobb színésznek tartok. Öröm vele együtt élni, lélegezni, magyar hangjának lenni.

– Úgy látszik, ez viszontszerelem. Tavaly ön kapta a szinkronszakma Életműdíját. Úgy tudom, büszke rá.

– Csupán a történeti hűség kedvéért lenne egy kiegészítésem. Mutatom is az oklevelet, bár nem kapott hangot, ez a díj nem csak erről szól. A szöveg szerint a színpadi munkásságomért,a játék-s tévéfilmekben nyújtott kitűnő alakításaimért és a szinkronizálás területén nyújtott magas színvonalú, művészi elkötelezettségű hosszú szolgálatért kaptam. Így együtt valóban büszke vagyok rá.

– Olvastam, hogy minden önálló estjét egy saját maga által írt szövegrészlettel fejez be, amely most is elhangzott: „ Hetvenkilenc év, hogy eljárt felettem,/hogy gyermek voltam, sosem feledtem,/ Ám repülni tudok még most is képzeletben,/ Mert a bánatot meg a halált mindig kinevette.” Most is szóról szóra így érzi?

– Hál Istennek, igen. Jól érzem magam fizikailag és szellemileg is, orvoshoz nagyon ritkán kell mennem, egészséges vagyok. Persze, a kor az kor, a 79 év csak 79 év.

– Sokáig mondhassa el a fentieket! Köszönöm a beszélgetést.

Szemtől Szembe

Megosztás