Sokszínűség fekete-fehérben

Pásztor Gábor

Németh Szilviával és grafikáival nem most találkozok először. Igaz, munkáiból első alkalommal csak ízelítőt láttam, hiszen három évvel ezelőtt csoportos kiállítás keretében mutatkozott be az Ipolyi Kulturális Központban, s ez keretek közé szabta kiállítható rajzainak számát. Most viszont önálló tárlattal léphet a törökszentmiklósi közönség elé, bőséggel és kedve szerint válogathatott, mit és mennyit akar láttatni magából.

Igen, láttatni magából, mert mint többször megfogalmazta, olyan környezetet szeretne bemutatni, ami róla szól, s ami megérinti az embereket. –De hogyan kell ezt érteni? – merül fel  a kérdés. – A képeken környezetről szó sincs, szinte kizárólag fejek, arcok láthatók. Azok is oly sokféleségben, amely sokszínűség megkérdőjelezi, hogy egyetlen emberről szólna.

– Az érzelmi világa mindenkinek más és más. Ezek a grafikák szándékom szerint egy-egy nő pillanatnyi érzelmeit tükrözik, A környezet alatt egyrészt a kiállító terem atmoszféráját, az esetleges dekorációt, a zenei hangulatteremtést – amelyről most Bakondi András gondoskodott gitárjátékával – értem. Másrészről, minden képnek van egy hangulata, amelyhez maga a néző képzelje el a környezetet. A szokásostól eltérően szándékosan nem adtam a műveknek címeket,  ezzel sem akartam befolyásolni a befogadót. Mivel a rajzok az én látásmódomat is tükrözik, az ábrázolt érzelmek az én szűrőmön mennek keresztül, rólam is szólnak.

– Egy méltatásban olvastam, hogy érzelmekről mesélnek grafikái, s ezért néhány kivételtől eltekintve nők jelennek meg alkotásain. Úgy gondolja, a férfiak képtelenek az érzelmekre vagy azok kimutatására?

– Egyáltalán nem. Ezt soha nem állítottam, és soha nem is gondoltam. Sőt!  Szerintem a férfiak érzelmei sokkal mélyebbek, csak nehezebben, ritkábban, keveseknek nyílnak meg. Ezért rajzolok többségében női portrékat, a férfiak inkább csak bizonyos szituációkban szerepelnek. Meg hát végül is nő vagyok, a nők érzelmeit jobban megértem, könnyebben átérzem.

– Azt is nyilatkozta, általában zenével dolgozik, ahhoz keres fotókat. Ezek után megálmodik egy képet. De minek a fotó, ha a képet úgyis megálmodja?

– Nekem szükségem van arra, hogy valamihez viszonyítsak. Vizuális lény vagyok, sokkal könnyebb rátalálnom, mit is szeretnék kifejezni, ha fotókat nézegetek. Hallok valamit, beszélgetés közben beugrik egy inspiráló mondat vagy szó, abból megszületik bennem vázlatosan egy kép. Fotókat nézegetek, s egyszer csak megakad a szemem egyiken, na, valami ilyesmit szeretnék. A zene pedig segít a hangulat megteremtődésében –

Ez a kettősség, a fotók hatása és a megálmodás érzékelhető a képeken is. Szubjektív megítélésem szerint a művek két csoportra oszthatók, egyiken az ügyes, biztos kezű, mindent reprodukálni tudó rajzoló tűnik ki, a másikban a megálmodó, a látottakat átdolgozó, érzelmileg átélő ember mutatja meg magát grafikáiban. És ismét adódik egy kérdés.

– Miért kizárólag csak grafikát látni? Miért nincs festmény, hiszen a színek az érzelmek kifejezésére kiválóan alkalmasak.

– Számomra a színek kicsit bonyolultak. Ez olyasmi, mint amikor valaki a dúsan megrakott asztalon levők közül nem tud választani. Fekete-fehérrel szerintem mindent érzékeltetni lehet, s mivel csak két színről van szó, mondanivalónkat sok esetben jobban is ki tudjuk hangsúlyozni. –

Németh Szilvia ezzel a kiállítással tulajdonképpen hazajött. Törökszentmiklóson született, itt járt általános iskolába, itt kezdett el rajzolni. Ide köti első házassága, gyermekei is ebben a városban születtek. Ezer szállal kötődik Miklóshoz. Aztán úgy hozta a sors, hogy férjétől külön váltak útjaik, ő maga pedig gyerekeivel az ország másik végébe, Komáromba költözött. De mint mondja, Törökszentmiklós hiányzik neki, és mindig is hiányozni fog. Ezért is örül nagyon, hogy három évvel ezelőtti csoportos kiállítása után most önállóan mutatkozhat be szülővárosában.

Mi pedig örülünk, hogy eljött, s elhozta nekünk grafikáit.

Szemtől szembe

Megosztás