Rendhagyó könyv, rendhagyó címmel. Mákdobáló

Lehetne sorolni, mi mindenben rendhagyó az a könyv, a Mákdobáló, amelyet a múlt héten egy író-olvasó találkozó keretében mutatott be a szerző, Hajnal József, a Szolnok Megyei Néplap egykori főszerkesztője, majd a Magyar Rádió Miskolci szerkesztőségének vezetője  az Ipolyi Kulturális Központban. Mivel ezek boncolgatására még egy bő  kétórás ismertető és beszélgetés során sem kerülhetett sor, a műről, annak szerkezetéről, műfajiságáról, magáról az íróról a bemutató után beszélgettünk.

– Kezdjük a címmel! Bár említetted a találkozón is, a könyvben is van rá utalás, de az nem derült ki, ez egy abszolúte fiktív szó, a te találmányod, vagy van valami valóságos alapja.

– Ez egy már-már elfeledett néphagyomány, amely szerint, ha valaki mákot szór szét az udvarán, védelmet nyer. Az ártó szellemek ugyanis imádják a mákot, s addig semmi mással nem foglalkoznak, míg azt az utolsó szemig össze nem szedik. Ez akár egész évben eltarthat, és addig nem érhet bennünket rontás. Én ezt a szót persze szimbolikusan használom.

– Valahol mondtad, a mákdobálás azt jelenti, nem félni. A könyv utolsó fejezetében olvasható: „ van egy pont mindenki életében, amikor már nem akar, aztán következik az, amikor már nem tud félni”. Erre gondoltál?

– Nem egészen. Ezt egy 86 éves, idős ember mondja, adott miliőben, akinek már nem kell félteni az egzisztenciáját, nem kell félnie ilyen vagy olyan retorzióktól. Sajnos ilyen kegyes állapot nagyon keveseknek adatik meg. Inkább olyasmire gondoltam a cím adásakor, hogy amíg valaki olvassa a könyvet, kapcsoljon ki, nevetgéljen vagy szomorkodjon, feledkezzen meg gondjaitól, félelmeiről.

– Miért ilyen későn, 60 felett adtad a fejed könyvírásra?

– Ez nem egészen így van, jelentek meg már könyveim, de azok inkább szakmai jellegűek voltak, nem igazán a nagyközönséghez szóltak. Szépirodalommal kacérkodó, mindenkihez szóló célzattal íródott valóban ez az első. Miért? Korábban nem voltak ilyen ambícióim, meg hát nem is lett volna erre időm. A napi munka, az újságírás, a főszerkesztőség, a rádió vezetése nem adott arra lehetőséget, hogy egy hónapot, vagy akár csak egy hetet kihasítsak a munkából, s azon töprengjek, én könyvet akarok írni, az milyen legyen, abban mi legyen.

Aztán amikor nyugdíjba mentem, egyre inkább úgy éreztem, most, hogy már van rá időm, kutya kötelességem tovább adni azokat az információkat, amelyekkel az emberekről, esetekről, általában a világról rendelkezem. Megírtam a könyvet, aztán vagy olvassák, vagy sem. Természetesen azt szeretném, ha az előbbi következne be.

– Kiknek szántad ezt a könyvet, kiknek íródott? Mert most az író-olvasó találkozón elsősorban a könnyen érthető, humoros oldaláról igyekeztél bemutatni, de ez csak az egyik oldala. Vannak ebben olyan részek is, amelyek megértéséhez komoly irodalmi, politikai, történelmi ismeretek kellenek, s bizony nem árt, ha kézközelben van az Idegen szavak szótára is.

– Lakonikusan fogalmazva sokaknak. Az volt a szándékom, hogy lehetőség szerint mindenki megtalálja a könyvben a neki valót, azt, amit elvár egy irodalmi műtől. Egyébként azt gondolom, hogy nem egy esetben attól, hogy valaki konkrétan nem tudja, hogy a szóba kerülő filozófus, irodalmi, történelmi személyiség kicsoda, magát a történetet megértheti, annak hangulatára ráérezhet. Az meg külön jó, ha valakit arra serkentek, hogy nézzen utána, kiről, miről van szó.

– A kötet egészében műfajilag meghatározhatatlan. Elbeszélések, levél, tudósítás, SMS-ekből kibontakozó történetek, hagyatékból származó cetlikből összeálló szerelmespári vallomássorozat egyaránt megtalálhatók benne, valahol mégis emlékeztet egy regényre. De nem az.

– A könyv alapjában egy történetsorozat, nem regény, de az egész két emberhez kapcsolódik. Kerete van. Nyitánnyal kezdődik – ez a fejezet címe is -, amelyben egy-két szó,  mondat erejéig felsorakoznak a szereplők, aztán jönnek a történetek, amelyek során alaposabban megismerjük őket, és a végén egy sci-fi jellegű, fantázia teremtette zárójelenetben ismét felvonuljanak.

– A könyvben rengeteg ötletes, nekem nagyon tetsző szójáték van, például: kirándul a zenekar= partitúra, fatál elejtése=fatális véletlen, pszt! graduális képzés, stb. Ezek hogyan, miért kerültek a műbe? Honnan teremtődnek? Mind a te szüleményeid?

Én élveztem, amikor a maguk helyén beiktattam őket a történetekbe, s úgy voltam vele – az előbb volt szó róla, hogy sokaknak próbáltam írni – biztos lesznek mások is, akiknek tetszeni fognak, jól szórakoznak rajtuk. Mint ahogy te is.

Amúgy pedig nem mind az én szüleményem. Az egyetemen kialakult egy nyolctagú baráti kör, tagjai közül ma már mindenki más-más területen dolgozik, ismert és elismert tévés is akad soraiban. Mind a mai napig tartjuk egymással a kapcsolatot, rendszeresen találkozunk. Ezeken a találkozókon unalmas lenne örökké a régi emlékeket felemlegetni, ezért kitaláltuk, hogy minden egyes alkalomkor mindenkinek elő kell állni valami egyedivel, újjal. Ezeken a „gálaesteken” szójátékok gyártásával is vetélkedünk, azokkal is szórakoztatjuk egymást. Ezekből merítettem.

– Többnyire ironikusan, humorosan megfogalmazott finom, helyenként keményebben kimondott társadalomkritikát is felfedezni véltem az írásokban.

– Nem igazán szeretem a döglött oroszlánba rúgni módit. A rendszerváltás idejéni, azt követő évekbeni történteken a nagy disznóságokat kivéve ma már jókat mulatgatok. De azzal szemben, ami most van, csak berzenkedni tudok. a közelmúltbeli történtekről pedig nagyon határozott álláspontom van. S ez nem pozitív. Ne beszéljünk, csak a szakmáról, az újságírásról. Teljesen felhígult, s ami a médiából – tisztelet a kivételnek – a néző, olvasó elé zúdul, katasztrofális. Kultúraellenes, ízlésromboló. romlott és hazug.

– Honnan vannak a széles körű általános, irodalmi, történelmi, filozófiai ismereteid?

– Onnan, hogy szerencsés embernek mondhatom magam. A falu, a vidék ismerete onnan van, hogy tanyán születtem, egy akkor még viszonylag kis községben töltöttem gyerekkoromat. A természettudományi abból, hogy bár egy pillanatig sem dolgoztam a szakmámban, műszaki egyetemen végeztem. Nagyon sokat köszönhetek a már említett egyetemi baráti körnek, s a hosszú újságírói pályának is.

S utoljára hagytam a családot Nagyapám tanító, édesanyám tanítónő volt, s abban az időben ugyebár a tanítók még lámpások voltak. Négyen vagyunk testvérek, az egyik bátyám több nyelven beszélő történész, orientalista, aki nyugdíjba meneteléig az ELTE tanára volt. Tőle rengeteget tanultam, ő hívta fel a figyelmemet erre vagy arra a filozófusra, az ő inspirációjára ismerkedtem a történelemmel és sok minden mással. Gyerekkorom óta gyűjtögetem az ismereteket, amelyek mára felhalmozódtak.

– Nekem nagyon tetszett a könyved, a változatos stílusa, az érdekes történetek, a derűs humor vagy a változtathatatlan szomorúságba való bölcs belenyugvás. Várom a folytatást. Lesz?

– Ha rajtam múlik, biztosan igen. Már majdnem kész, a változatosság kedvéért egy mesekönyvem, de lesz még szépirodalmi alkotás is.

Remélem, annak kapcsán ismét találkozunk. Köszönöm a beszélgetést.

Pásztor

Szemtől szembe

Megosztás