„Négy évszak” – Természetfotó kiállítás az Ipolyiban

Május 11-én az Ipolyi Kulturális Központban nyílt meg a törökszentmiklósi tanár, Ferencz János „Négy évszak” című posztumusz fotókiállítása. A tárlatot Márton János pedagógiai szakértő, a  Ferencz János művészetét régóta jól ismerő volt kolléga nyitotta meg. A megnyitón Bakondi András gitárművész, a régi barát  képviselte a társművészetet, akinek a minap a lelkes közönség az Európa Akusztikus Gitárzenei Fesztiválon tapsolhatott. 

A megyében ez volt a 17. kiállítás, amivel a fotós 2012 tavaszán debütált Szolnokon – ahová aztán még háromszor hívták meg -, s azóta ez az anyag körbejárta a megyét. Látható volt többek között Tiszafüreden, Martfűn, Kisújszálláson, Karcagon, Mezőtúron, Nagykörűben. Kétszer már átlépte a megyehatárt is. 2013-ban egyszer már bemutatkozott Ferencz János Törökszentmiklóson a Butyka Béla Helytörténeti Múzeumban ezekkel a fotókkal, s nagyon szerette volna, ha helyet kap a szép, új művelődési házban, az IKK-ban is.

Sajnos azonban ezt már nem élhette meg. 2010-ben kiderült, hogy súlyos betegség támadta meg, amely ellen hat évig küzdött, s amelyet hősiesen viselt. A nehéz éveket a fotózás és a kiállítások rendezése tette könnyebbé és elviselhetőbbé számára, s a remény a gyógyulásban. De két éve meg kellett hajolnia a nálánál nagyobb erő előtt, s ezt a kiállítást már csak fentről nézheti.

Nagyon sokáig jóformán „csak” iskolai rendezvényeket, kirándulások, táborok eseményeit örökített meg. Ezek során természetesen készültek tájképek is, de nem ez volt a jellemző. Minden kiránduláson, táborban elmaradhatatlan kelléke volt a fényképezőgép, a súlyos Zenit a hátizsák elmaradhatatlan tartozéka volt, és  igyekezett kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. Az elsődleges cél  a dokumentáció volt, az, hogy a gyerekek és az iskola számára örökítsen meg emlékezetes pillanatokat, s tevékenységét erősen behatárolta, hogy gazdaságosan kellett bánni a filmkockákkal. Az ifjabb korosztályoknak ez ma már semmit nem mond, de az az idő még a filmszalagok kora volt, nem lehetett korlátlanul kattintgatni.

A tájra nem nagyon futotta a keret, de arra rádöbbent, ahhoz, hogy szép, sőt gyönyörű tájakat lásson az ember, nem kell külföldre menni. Bőven elég a Mecseket, Bakonyt, Bükköt bejárni, megnézni a Rám-szakadékot, a Szalajka-völgyet, s lehetne folytatni a sort. Az éppen aktuális helyen sokszor felmerült benne  a gondolat, de jó lenne ide csak a fotózás kedvéért visszajönni, de ez sokáig nem jött össze. Arra, hogy tudatosan természetfotókat készítsen, nyolc-kilenc éve, de inkább nyugdíjba menetele után lett lehetősége.

 Nagyon sok kiállítást nézett meg, s ezeken a tájképek ragadták meg igazán. Természetfotós albumokat vásárolt, forgatott, s egyre inkább úgy érezte, ez az ő  világa. A végső lökést Molnár Gyula Az én Alföldem című kötete adta, amely a Dél-Alföld természetvilágát örökítette meg. Az a pillanat pedig döntő jelentőségű volt, amikor igazi, makró felvételeket is lehetővé tevő gép került a kezébe. Ez már a modern, digitális jelen volt.

Ez a világ, a régitől gyökeresen eltérő technika egy eddig ismeretlen világot nyitott meg számára, elképesztő lehetőségeket nyújtott, mégis a régit tartotta  izgalmasabbnak. Az előhívás, a nagyítás, a drukk, hogy sikerült-e a kép, személyesebbé, emberközelibbé tette a fotózást. Oda kellett figyelni, mérlegelni kellett, és érteni is kellett hozzá. Úgy vélte, a digitális világban mindez elveszett, ész nélkül is lehet kattintgatni. Az ember legfeljebb kitörli, ami nem sikerült.

Benne  a régi regula rögzült, az új csodamasinával is úgy készítette a képeket, mint anno, mintha módosításra, korrigálásra nem volna lehetőség. Elszöszmötölt, tízszer körbejárta a fotózásra váró témát – ha csak nem repül, ugrik, stb. -, nem kapkodta el a dolgot. Úgy volt vele, jobb is, ha nincs  partnere, mert az előbb-utóbb megunja a piszmogást, ideges lesz, és az őt is zavarja.

A kiállítások anyagának összeállításakor igyekezett a sokszínűségre törekedni, minden évszakot próbált a tájképből kiindulva a makróig eljutva bemutatni. Ügyelt az egységes színhatásra, kivette azokat a képeket, amelyek rikítóságuk vagy egyéb miatt kilógnak a sorból, megbontják a harmóniát. És persze az sem volt  mellékes, hogy a feleségének, neki tetszett-e egy adott kép.

Az utolsó fotó: Találkozás a teremtővel

Az alkotók, művészek többnyire hárítják a kérdést, szerintük a nézők szívesen nézik-e a képeiket, mondván, nem az ő kompetenciájuk, hanem a közönségé a megítélés. Ő azt mondta, mint mindenkinek, neki is van vendégkönyve. Akad benne egész oldalas bejegyzés, neki írt, a kiállításról szóló levél, és a szokványos láttam, tetszik, gratulálok megjegyzésen túl sokan vették a fáradságot hosszabb, elemző beírásra. Az, hogy – ismeretlenül is – ennyi helyre hívták, számára szintén az érdeklődést tükrözte. Meg persze figyelte a mindenkori közönség reakcióit is, és úgy tűnt, a többségnek tetszik, amit lát. Figyelve a megnyitón lévők reagálásait, úgy látszott,  ez most sem változott.

Pásztor

Szemtől szembe

Megosztás