Nagy Bandó az Ipolyiban

Október 7-én az Országos Könyvtári Napok keretében Nagy Bandó András volt az Ipolyi Kulturális Központ vendége. Dupla szereplést vállalt, hiszen kora délután a gyerekeknek, este pedig a felnőtteknek tartott bő egyórás előadást. Az első, amelyen verseket, megzenésített verseket adott elő kötetlen formában, zenei betétekkel színesítve, szinte közös műsor volt. Megszólaltatta, bevonta  alsó tagozatos nézőit, hatalmas aktivitást kiváltva, fergeteges sikert aratva. Ha az ember nem tudná, mi mindennel foglalkozik még, azt mondaná, erre született. Mivel tudja, csak annyi mond: erre is született. A felnőtteknek sztorikat mesélt, nekik szóló verseket mondott, énekelt, könyveiből adott némi kóstolót. Közönségét hol megnevetette, hol elgondolkodtatta, esetenként pedig elszomorította. Úgy tűnt, senki nem távozott hiányérzettel.

A két előadás között interjút kértem tőle. Arra gondolva, hogy a mintegy két óra szünetben pihenésre is vágyik, rövid beszélgetésre számítottam, aztán közel másfél órás lett belőle.

– Járod az országot, író-olvasó találkozókat, előadásokat tartasz. Mit tapasztalsz, mennyre ismernek nem humoristaként?

– Nehéz erre válaszolni. Az olvasókkal való találkozásaim az utcákon, tereken adottak, rendszeresen járok fesztiválokra, vásárokra, kirakodok, ott vannak a könyveim. Ha azt veszem alapul, hogy sokan úgy mennek el az asztalom mellet, hogy arra sem néznek, siralmasnak tűnik a helyzet. Ha azonban arra gondolok, hogy visszajáró olvasóim vannak, akik gyűjtik a könyveimet, gyerkőcök nyaggatják szüleiket, hogy vegyék meg ezt vagy azt a verseskötetemet, pozitívak a tapasztalataim.

Egy biztos: az ismertségért tenni kell, és nem is keveset. Tizenegy éve jelent meg az első gyerekeknek szóló kötetem, azóta újabb és újabb generációk nőttek fel, újra és újra neki kell rugaszkodnom, hogy ők is megismerjenek, megszeressék verseimet.

Nem kis mértékben nehezíti a dolgomat, hogy régóta nem hívnak egyetlen un. közszolgálati rádióba, tv-be sem, ahol pedig irodalmi műsorok mennek. A barátaim megsúgták, hogy van egy belső lista azokról, akiket nem lehet meghívni, s ezen a listán én is rajta vagyok. Ez azért elkeserítő, mert azt gondolom, amit csinálok, kicsit misszió is, hogy a gyerekek lesznek a felnőtt olvasók, akiknek én értéket szeretnék adni, s ezeken a fórumokon nem tehetem. Nagyon szomorú, hogy ide is belopózott a politika

– Ha már szóba került a politika. Az András könyvében azt írtad, egyetlen csoportnak, pártnak sem vagy tagja, mert ha az lennél, rögtön gyanakodva néznél a többire. 2014-ben, az országgyűlési választásokon mégis indultál az LMP színeiben. Az akkor egy kisiklás volt?

– Egyáltalán nem volt kisiklás, nagyon is tudatos vállalás volt, amit azóta sem bántam meg. Amúgy meg a könyvemben nem hazudtam, mert nem voltam, és nem is vagyok a párt tagja. De akkor is csak az LMP-ben láttam, s most is bennük látom az egyetlen tiszta pártot. Próbálják rájuk égetni a bélyeget, hogy SZDSZ utódok, de ez egy nagy marhaság. Ha kell, mindenkivel szembe fordulnak, ugyanakkor mindenki felé nyitottak. Azt mondtam, ennek a pártnak helye kell legyen a parlamentben, s abban, hogy az ehhez szükséges 4-5 százalékot elérjék, segíteni fogom őket. Schiffer Andris ötlete volt, Lázár János ellenfeleként induljak a vásárhelyi körzetben, mert annak hírértéke lesz. Igaza lett, mert újságok, rádiók, tv-k kerestek meg, riportokat készítettek velem, s ezzel a figyelmet az LMP-re irányítottam. Igaz kikaptam – ki nem? – de lehet, hogy éppen az én szereplésem segítette őket a parlamentbe jutáshoz.

– Annak idején sokak számára váratlanul ott hagytad a fővárost, a nyüzsgést, a humor és kabaré világát, s leköltöztél Zalába, a 900 lakosú kis Orfűre.  Mindig a teljes megelégedettséggel nyilatkoztál róla, egy éve mégis ismét a nagyváros mellett döntöttél, s beköltöztél Pécsre. Miért és miért?

– 82-től 89-ig voltam a fővárosban. A Humorfesztiválon aratott győzelmemet követően szerződést ajánlott a Mikroszkóp Színpad, ami olyan kiugrási lehetőség volt, hogy muszáj volt vele élnem. Ehhez viszont föl kellett költöznöm Pestre, ott kellett, hogy éljek. Éltem is évekig, de önmagamat, régi énemet megőriztem, s mivel falusi gyerek voltam, vágytam vissza a faluba, a nyugalomba, a békébe. Országjárásom során eljutottam Orfűre is, s miliője annyira megtetszett, hogy először egy hétvégi házat vettünk ott, majd mikor erre 89-ben lehetőségünk nyílt, telket is, és végleg leköltöztünk.

Hogy most mégis nagyvárosban élek, több oka van. Elváltam, s mivel a házat nem lehetett elosztani, el kellett adnunk. Az élettársamtól született kislányom ötéves, úgy gondoltuk, iskoláit kezdje el Pécsett, ahol, ha úgy alakul, a főiskoláig, egyetemig mehet. Emellett  szerteágazó munkám is egyre nehézkesebbé vált a kis faluban.

– A gyerekversek és Hanna unokád 2004. évi születése között van összefüggés? Tudom, az első köteted korábban jelent meg, de utána szaporodtak gyorsan.

– Olyan értelemben van összefüggés, hogy bár korábban is írogattam gyerekverseket, kötetbe csak Hanna születésekor rendeztem őket. Ez tizenegy éve volt, azóta 23 kötetet adtam ki.

– Adtam ki???

Igen, jól hallottad. Soha nem kértem semmilyen alapítványtól, senkitől támogatást, minden könyvemet saját pénzből, saját kiadóm adta ki, s ma már a terjesztésre saját webáruházat is működtetek. Muszáj volt, mert a kiadói, terjesztői és egyéb költségek akkorák, hogy támogatás nélkül két választásom volt: vagy maradnak a könyvárak, és én nem élek meg, vagy emelek az árakon, amit már a vásárlók nem tudnak megfizetni, s akkor megint csak én nem élek meg.

– Különböző lapokba nagyon sok publicisztikát írsz. Mindenre figyelsz? Mi határozza meg, miről írsz?

– Igyekszem figyelni a dolgokra, nyugodtan mondhatom, úgy általában képben vagyok. Olyan eseményekkel, jelenségekkel foglalkozom, amelyek felizgatnak, feldühítenek, erős érzelmeket váltanak ki belőlem. Mindig van 4-5 olyan téma, ami megírásra vár, a baj csak az, hogy sokszor időzavarban vagyok. általában a nagy disznóságokra harapok, olyanokra – ha már Miklóson vagyunk -, mint az M4-es ügye. A múltkor hirtelen felindulásomban ezzel kapcsolatosan saját szövegemet énekeltem fel a Földvár felé félúton zenéjére.

Legközelebb a kormány rossz ízű menekültellenes plakátkampányáról írok, s arról, hogy a menekülteknek eszük ágában sincs elfoglalni az országot, elvenni a munkánkat, itt sem akarnak maradni. Itt? Innen még a magyarok is elmennek. Azt a paradoxont sem hagyom ki, hogy az a menekültáradat emelte föl Orbánt, ami ellen ő ocsmány hadjáratot indított, ebből kovácsolt magának politikai tőkét. Bár igaz, hogy a menekültek sokakban félelmet keltenek, erre egy lapáttal még rátenni, ezt a félelmet és az ebből fakadó ellenszenvet tudatosan szítani megbocsáthatatlan bűn.

Áder Jánosról is írni fogok, akinek menekültügyben meg kellett volna szólalnia, de nem tette. Nos, én majd megteszem helyette. Remélem, szatirikus, ütős bomba lesz.

– A könyveidből kiderül, két téma különösen izgat: a hit és vallás, valamint az élet és halál kérdése. Az elsővel kapcsolatosan szintén az András könyvében azt írtad, már tizenéves korodban elgondolkodtál az Ótestamentum Mózes könyvének egyes tételein. Gondolom, nem azóta izgat intenzíven a hit és vallás problematikája.

– Bármilyen hihetetlen , de igen.  Ez természetesen nem azt jelenti, hogy állandóan ebben éltem, mint ahogy most sem élek állandóan ebben. De ha olvasok valami bigott sületlenséget a vallásos túlbuzgóktól, azonnal írhatnékom támad. Aztán rájövök, hogy már mindent megírtam az András könyvében, amit a hitről és vallásról gondolok. Ez egy olyan mű, aminek gondolatisága a kritikusok szerint minden hasonló témájútól elüt. A pannonhalmi Várszegi Asztrik azt mondta rám, hogy kútásó típus vagyok, mert nem a közös kúthoz – a hivatalos valláshoz – járok vízért, hanem önmagam ások le a forráshoz, magam keresem a magam Istenét

Mert miről is van szó? Vallásos nem vagyok, templomba nem járok, de hitem van. Úgy gondolom, mindenkinek megvan az Istene, amihez saját útját járva közelít, s ha megtalálta, eggyé válik, együtt él vele. Ő maga teremti meg, csak az övé, s ha meghal, vele hal Istene is. Isten nem azért van, mert létező,  hanem azért hiszünk benne, hogy legyen. A mostani pápa sem azt mondja, sőt már elődje sem, hogy higgyetek Istenben, mert van, hanem azt, erősítsétek meg hiteteket Istenben. Nem tudom, érthető-e, de jobban, bővebben nem tudom egy interjú keretében a gondolatkört kifejteni. De akit érdekel, annak ott a könyvem.

– A másik központi páros az élet és halál. Ez mióta foglalkoztat? Amióta pacemakered van, s amely beültetése során nyolc másodpercre leállt a szíved?

A két dolognak semmi köze egymáshoz. Tény, amikor megtudtam, hogy pacemakerem lesz, elbőgtem magam. Sírtam, mert azon rágódtam, hogy én, aki világ életemben sportoltam, egészségesen éltem, étkeztem, én, aki többször lefutottam a maratóni távot ilyen segítőeszközre szorulok. Vége, már egész életemben beteg leszek, óvnom, féltenem kell magam. De gyorsan felvilágosítottak, hogy erről szó sincs, éppen hogy a műszertől leszek egészséges, mert észrevétlenül szabályozza a szívritmusomat. Hamar kiderült, hogy tényleg nem gátol semmiben, az életem változatlanul folyhat tovább.

Nem ezért foglalkoztat tehát a kérdés, hanem azért, mert szerintem az ember életében ez a két dolog a legfontosabb. Aki nem így gondolja, vagy gondtalan fiatal,  vagy hazudik, vagy még nem jött rá – lehet, hogy sosem fog –, hogy ezt ki kell elemezni. A halál a legtöbb embert foglalkoztatja. Én egyelőre nem félek tőle, de tudom, eljön az idő, amikor az elmúlással meg kell barátkozni, s ez a barátkozás nem lesz félelemtől mentes.

– Lassan 68 éves leszel. Verseket, regényeket, behatárolhatatlan műfajú könyveket, publicisztikákat írsz, rendületlenül járod az országot. Nem fárasztó, nem sok ez?

Nem. Egész életemben egészségesen, sportosan éltem, a szellememet fizikummal erősítem, és viszont. Azt csinálom, amit szeretek, ami érdekel, s ez pozitívummal tölt fel. Ha fáradt vagyok, kikapcsolom magam egy-két órára, zenét hallgatok, meccset nézek, vagy a kislányommal játszok. Esetleg olyasmit írok, amihez nem kell különösebb figyelem, koncentráció.

– Milyen terveid vannak a közeljövőre?

Meg akarok írni egy Kapolcsról szóló mesét, mert megigézett az ottani, művészetek völgyei hangulat. Készül egy kisregényem, s gyermekolvasóim agitálnak egy újabb lovacskás mese megírására. A nyáron voltam Poroszlón az ökoparkban, megcsodáltam a nagy akváriumot, s elhatároztam, hogy a kutyákról, macskákról szóló verseskötetem után írok egyet a magyarországi halakról is. Unatkozni tehát nem fogok.

– Jó munkát, s ehhez változatlan egészséget kívánok.

Pásztor

Megosztás