Mit tettem volna én, és mit nem

Egy olvasó gondolatai a járványról

2020.február 23-án Magyarországon megjelent az Origo cikke, hogy világjárvány lehet a koronavírusból. Ekkor már több országban is jelentős fertőzésekről szóltak a hírek, sok a halott. De a mi vezetőink, és sorolhatnánk még más országokat is  –  lásd USA -,  jó esetben csak mosolyogta,  és nem vették komolyan. Még Trump elnök is poénkodott  – a mi vezetőinkről nem szólok – mindenki halhatta. A WHO sokáig nem foglalt állást, az EU is tanácstalan volt.

Majd 2020. március 11-Én a WHO kihirdette a világjárványt, ezzel együtt nálunk is kihirdetésre került a veszélyhelyzet.

Egy felelős kormány és egészségügyi vezetés , mit kéne, hogy csináljon azon kívül, hogy elkezd bevásárolni a világon maszkokat, majd egyéb felszereléseket.? Hát mi ugye elmentünk „portyázni és fürkészni”.

Mit tettem volna?

Nos, ha én beleszólhattam volna – de nem tehettem,  s ma sem tehetem – , a tudatlan fejemmel már akkor elkezdtem volna az egészségügyben dolgozókat felkészíteni a lélegeztető gépek működtetésének megtanítására. Nem is értem az egyetemen ez miért nem tananyag.

Gőzerővel elkezdtem volna szervezni a  lerobbant kórházaink felújítását, ráállíttattam volna az ország teljes építőipari kapacitását, beleértve a honvédség különleges alakulatait is. Világjárvány alatt ki vesz új lakást, irodát?

Én két részre osztottam volna a kórházakat. A régiek maradtak volna a mostani felállásban, és elrendeltem volna a járványügyi kórházak berendezését és kialakítását. Öt hét nem hosszú idő,  de meg lehetett volna csinálni, hiszen ott állnak üresen a bezárt kórházaink! Ahogyan a Kútvölgyit át lehetett alakítani karantén kórházzá – azóta sem hallunk róla -, ugyanúgy meg lehetett volna tenni ezt a BM-kórházzal, az OPNI-val és sorolhatnám a bezárt és használaton kívül álló kórházi épületeinket.

Így elkerülhető lett volna az a borzalmas helyzet, ami most van, hogy két nap alatt kell 36 ezer kórházi ágyból kidobni a betegeket és küldeni haza mentőkkel vagy rokonokkal, elvéve tőlük a gyógyulás esélyét. Nem kellett volna orvosokat olyan helyzetbe hozni, hogy döntsenek élet és biztos halál között.

Mit nem tennék, tettem volna?

A beszerzett védőfelszereléseket, amit az adófizetők pénzén sikerült megvásárolni , nem osztogatnám a környező országoknak addig, még a hazám minden orvosa, nővére, ápolója, mentőse, rendőre, katonája és polgárőre valamint lakosa nincs ellátva ezekkel az eszközökkel.

Nem adnék olyan utasítást , hogy spórolni kell a felszerelésekkel.

Nem ugrasztanám össze az embereket pártállástól függetlenül, nem szítanék még nagyobb feszültséget mint ami van.

Megakadályoznám a nyerészkedőket. bevezetném a hatósági árakat az élelmiszerekre!

Nem 53. heti nyugdíjjal hülyíteném az időseket – ki éli is meg azt? – hanem segíteném az átlag alatt élőket, függetlenül attól, hogy nyugdíjas vagy alacsony jövedelmű. Igen van olyan, mikor segélyt kell adni!

Nem engedném, hogy a bankok plusz terhet rójanak majd ki a fizetési moratórium után az adósokra! Mert kérem, az elmúlt években megint bolondították az embereket a hitelek felvételével. Na, ha már adták ,akkor maradjon is meg az a kamatteher, amit az eredeti szerződésben foglaltak. Ne legyen plusz kamat, ne legyen gond, ha bedől a gazdaság, mert bedől, s akkor utána legyen mindenkinek ideje talpra állni.

Volnának még ötleteim. de belátom, könnyű azt mondani, utólag okos az ember. Viszont még nem késő!

El kéne kezdeni ezeket a lépéseket megtenni, mert nem tudjuk mennyien fertőzöttek,  mikor szabadul el a járvány.

Ne várjuk meg, hogy késő legyen!

Rosta Ágnes, egy hétköznapi olvasó

Megosztás