„Mi is a trafikmutyi áldozatai lettünk”

Közzétéve ekkor: 2015 július 26. 14:38

trafaAz alábbi levelet Kapos István budapesti olvasónk írta, azon elkeseredett emberek egyike, akik  a trafikmutyi áldozataként kilátástalan helyzetbe kerültek, elbukták összes megtakarított és befektetett pénzüket, elvesztették munkájukat, megélhetésüket. Mint lentebb kiderül, minden követ megmozgattak, minden lehetőséget megpróbáltak megragadni, hogy sorsukon változtassanak, sikertelenül.

A küzdelmet azonban nem adja fel, annak részeként kérte szerkesztőségünket írása közlésére. Kérésének természetesen helyt adtunk, miután hozzájárult, hogy tartalmi csorbítás nélkül levelét rövidítsük, szerkesszük, a megértést segítendő, szerkesztői megjegyzéssel lássuk el.

Tisztelt Szerkesztőség!

Először magamról szeretnék írni röviden, hogy reménytelenségem, elkeseredettségem okát helyzetem felvázolásával kicsit érthetőbbé tegyem.  1954-ben, születésemkor egy orvosi műhiba miatt agyvérzést kaptam, ami a központi idegrendszer mozgásért felelős funkcióját nagymértékben negatívan érintette. Ráadásul a kórházban a járványos gyermekbénulás is utolért.  Mindezek következtében a két lábam és jobb kezem csak korlátozott mértékben tudom használni. Általános iskolába édesanyámba karolva még saját lábamon tudtam eljárni, de a későbbiek során tolókocsiba szorultam.

Tudtam, ha valaha önálló életet akarok élni, tovább kell tanulnom. Írtam egy levelet a TV (akkor még csak egy volt – szerk.) Delta című műsorának, s az ő segítségükkel bekerültem a Városligetben a Május 1. úti (ma Hermina út) mozgáskorlátozottak intézetébe. Itt érettségiztem,  itt szereztem ügyviteli technikusi képesítést, s a Fővárosi Kézműipari Vállalatnál gépi könyvelőként, adatrögzítőként itt lakva kezdtem el dolgozni.

1983-ban megnősültem ( feleségem szintén mozgáskorlátozott), egy év múlva pedig fiam született. Ekkor, 1984-ben, miután a Kádár- rendszerben tíz év munkaviszony igazolása után kaphatott valaki erre jogot, rokkantnyugdíjas lettem. Erre igazán anyagi okok miatt volt szükség, egyébként semmi nem változott. Egyik nap még átlagos dolgozóként végeztem munkámat, másnap pedig már nyugdíjasként csináltam ugyanazt tovább. Sőt, mivel lakást igényeltünk, másodállást, hétvégenként különmunkát vállaltam, hogy többet tudjunk megtakarítani. 1986-ban be is költözhettünk egy óbudai lakóparkban mozgáskorlátozott házaspárok számára kialakított laskások egyikébe. Örültünk, „szép volt az élet.”

Sajnos, nem sokáig. Jött a rendszerváltás, ami nagyon megnehezítette a munkához való hozzáférést egy magamfajta ember számára.  Eleve minden munkáltató, akihez elmentem,  megkérdőjelezte, hogy el tudnám látni feladatomat,  de ha nem így lett volna, az akadálymentesítés általános hiánya a munkavégzést úgyis ellehetetlenítette volna. 1992-ig az Óbudai Vöröskereszt segítségével még volt munkahelyem, aztán mikor az megszűnt, végérvényesen reménytelenné vált a dolog.

Mint sokan mások, én is kényszervállalkozó, dohányárusító trafikos lettem. 1992-ben a feleségemmel vásároltunk egy pavilont, amit úgy alakítottunk ki, hogy egyedül is el tudjam igazgatni. Mivel ilyet még soha nem csináltam. és senkitől nem kérhettem tanácsot, mindenre magamtól kellett rájönnöm, mindent magamtól kellett megtanulnom, de idővel belejöttem, kitanultam.

Nem is volt gond húsz évig. Amikor 2011-ben a népszavazás egyik kérdése úgy szólt, „szeretné-e, ha dohányterméket csak a kijelölt szakboltokban lehessen vásárolni”, még üdvözöltem is a lehetőséget, s álmomban sem gondoltam, hogy ez lesz a vállalkozásom veszte.

A 2012 novemberében kiírt koncessziós pályázat húsz évre biztosította volna megélhetésünket. Mielőtt beadtuk volna a pályázatot, szerettünk volna érdeklődni, van-e esélyünk a koncesszió elnyerésére, de többszöri megkeresésre sem tudtunk találkozni Gyulai Zsolt vezérigazgatóval. (Nemzeti Dohánykereskedői Nonprofit Zrt – szerk.)  Megkeresett viszont bennünket a Hír Tv, érdeklődtek, akarunk-e indulni, majd végig vitte velünk az egész kálváriát Ők is kértek időpontot nekünk Gyulaitól, három találkozásai lehetőség is le volt  fixálva, de az utolsó pillanatban mindig lemondták.

Végül  a feleségem nevén beadtuk a pályázatot – mint említettem, ő is mozgáskorlátozott, és 1994 óta részt vesz a családi vállalkozásban – , mert ezt tartottuk praktikusnak, és vártunk.  Májusban tudtuk meg az eredményt, ami lesújtó volt. NEM NYERTÜNK. Míg rá nem szóltak, hogy szálljon le az ügyről, a Hír Tv egymás után készítette velünk a riportokat, aztán következett a hírzárlat, bárkihez próbáltunk fordulni, bárkinek írtunk levelet, senkitől nem kaptunk választ. 23 pont előnnyel indultunk,  a kerületre 62 koncesszió volt kiírva, a lakótelepre két vidéki pályázó volt, akik aztán boltot is nyitottak,  nekünk mégsem jutott egy se. Mind Fideszhez tartozók, oda köthetők kapták meg. Huszonkét évi munka után – ami sokszor kínkeserves volt, de mégiscsak volt – egyik pillanatról a másikra mindent elvesztettünk, mi is a trafikmutyi áldozatai lettünk.

A hírzárlat bekövetkeztéig mégis jól jött a média érdeklődése, az, hogy minden fórumon elmondhattuk a minket ért veszteséget, plusz még aláírást is gyűjtöttünk. Ezek eredményeként a húsz éve ugyanazon helyen dolgozó régi trafikosok ideiglenes működési engedélyt kaptak, 2013. július 23-án mi is újra nyithattunk. De ez már kötéltánc volt, félévenként kellett lobbiznunk, hogy a következő félévre ismét megkapjuk az engedélyt.

Telt-múlt az idő, többször beszéltünk Gyulai Zsolttal, aki minden alkalommal azt mondta, ha valaki visszaadja a koncessziót, vagy valakitől elveszik, mi megkaphatjuk. Amikor 2013 végén meghozták az online pénztárgépekről szóló törvényt, újból beszéltünk vele, s mondtuk, hogy csak akkor veszünk pénztárgépet, ha  biztosan maradhatunk. Ő ezt garantálta.

2014.május 14-én kiírták az újabb pályázatot, amelyre mi is megírtuk a magunkét. Ahol lehetett, beleírtuk, hogy ez egy speciális bolt, az én állapotomhoz lett kialakítva. Kiadóablakos, ugyanis külön ajtóval ellátott boltot nem merünk vállalni, mert tolószékből nem tudnám megvédeni magamat és az árumat. Kijött az NDN Zrt. koncesszió ellenőre, jegyzőkönyvet vett fel, lefotózta az üzletet, s mi ismét reménykedtünk. És nem hiába! Ezt a pályázatot csodálatos módon megnyertük, mi több, 2014. szeptember 9-én alá is írtuk a szerződést. Úgy gondoltuk, ennyi küzdelem, ennyi megpróbáltatás után most már minden rendben van.

De jött a feketeleves. Hiába volt aláírt szerződésem, a Vám –és Pénzügyőrségtől azon a címen, hogy az üzlet nem bejárós, hanem kiadóablakos, nem kaptam működési engedélyt.  Levélben fordultam segítségért a szerződést a szerződést aláíró Seszták Miklós fejlesztési miniszterhez, választ azóta sem kaptam. Méltányossági kérelemmel fordultam a NAV-hoz, nem foglalkoztak velem. Még kétszer fordultam a fejlesztési minisztériumba, másodjára, 2015.január 16-i keltezéssel azt a választ kaptam, forduljunk a Vám-és Pénzügyőrséghez.  Ezzel a kör bezárult.

A szerződés határidős, nyitáshoz van kötve, s mivel működési engedély hiányában nem tudtunk nyitni, kicsúsztunk az időből. Elvesztettük a koncessziót, a díjból visszatartott 170.000 Ft-ot, plusz az összes befektetett pénzünket (pénztárgép, táblák, engedélyezési díjak, stb.)

Itt állunk mozgáskorlátozottan, tolószékesen, megtakarítás, trafik, megélhetési lehetőség, segítség nélkül. De nem hagyjuk magunkat!

Kapos István, Budapest      e-mail : kaposistvan@t-online.

Pásztor


Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .



Hirdetés