„Megújuló örökség” – ifj. Fazekas István kiállítása a helytörténeti gyűjteményben

Talán még a múlt is ott lebegett február 22-én délután, ifj. Fazekas István kiállításának megnyitóján a Butyka Béla Helytörténeti Gyűjtemény falai között. Mert igaz, hogy a névben ott az ifjú, igaz, hogy Fazekas István a legfiatalabb generáció képviselője, de egy 300 éves dinasztia legifjabb generációjáé, aki évszázados örökséget, hagyományokat vett át, s viszi azokat tovább a szakma előtti mély tisztelettel, a legmagasabb szinten, sikeresen.

Balra Héja László gyűjteményvezető, középen ifj. Fazekas István, jobbra Pusztai Zsolt néprajzkutató

A nevében is mesterséget viselő Fazekas családot már az 1700-as években feljegyezték Nádudvaron. Gazdálkodtak, mellette fazekasként dolgoztak, a mindennapi élethez tartozó edényeket, bödönöket, korsókat,  tároló-és ételhordó edényeket készítettek.  Az ő speciális termékük a fekete cserép, amely készítésének titka három évszázada öröklődik apáról fiúra.

 A titok azért titok, hogy avatatlanok ne ismerjék, de azért néhány dolog ismert lehet. Mint a néprajzkutató Pusztai Zsolt, a Túri Fazekas Múzeum igazgatója megnyitójából kiderült, a fekete kerámia készítéséhez szükséges  egy különleges, magas vörös vas-oxid tartalmú agyag, ami csak Nádudvar környékén található, egy évszázadok óta változatlan égetési technika, speciális füstölő anyag. Fazekas István még azt is elárulta, hogy az égetés fatüzelésű kemencében zajlik, amely mellett ott kell állni, s folyamatosan rakni bele a magas kátránytartalmú fát.  Ha a kemence minden nyílását betapasztják, a füstöt ráfojtják az edényekre, fekete színű lesz a kerámia, ha a füstöt kiengedik, barnás színű terrakotta lesz az agyagból. Mindent lehet tudni, csak azt nem, milyen fa, milyen speciális füstölőanyag kell a tüzeléshez, mikor kell a füstöt ráfojtani, mi az az évszázadok óta öröklődő égetési technika, amelyek tudása nélkül próbálkozni sem érdemes.

Pusztai Zsolttól azt is megtudtuk, a fekete edény egyszerre a világ több részén, Dél-Amerikában, Európában, Ázsiában jelent meg körülbelül egy időben, de ez a fajta, amely esetében maga az égetett agyag is sötétszürke vagy fekete, csak kevés helyen. Magyarországon több mint száz fazekasközpont működött, s ezek közül szűk harmincban készítettek fekete cserepet is. Valaha. Mert ma már ilyet csak Mohácson és  Nádudvaron készítenek, de a díszítésük alapjában tér el egymástól. A nádudvari fekete kerámia tehát egyedi, egyfajta hungarikum, még ha nincs is azzá nyilvánítva.

Önkéntelenül is adódik a kérdés, hogy aki egy ilyen hungarikumot, csak a családra jellemző egyedi terméket titkos módon előállító fazekas dinasztiába születik, az automatikusan fazekas lesz?

 – Annak ellenére, hogy sokan ezt gondolják, többen meg is kérdezték, ez nem így van – ingatja a fejét István. – Édesapám és két fiútestvére mindhárman fazekasok, de az én generációmban én vagyok a mesterség egyetlen képviselője. A testvéreim is végzett fazekasok, de főállásban egyedül képviselem a szakmát. A családból van, aki orvosi egyetemet végzett, és Németországba költözött. Van  mezőgazdaságban dolgozó agrármérnök, de akad bölcsészkaron, nyelvszakon végzett, szállodaiparban helyét megtaláló is. Ezt a mesterséget csak akkor lehet vállalni, ha szívből jön, ha valaki önként mondja, ez az én életem. A tárgyakon érződik, ha valaki csak csinálja őket, vagy azért csinálja őket, mert számára ez a legnagyobb élmény a világon.

– Ha már a dinasztiánál, a csak rá jellemző terméknél tartunk. Te Mezőtúron tanultál, ott végeztél. Miért mentél oda? Otthon, Nádudvaron nem volt kitől tanulnod?

– Hogyne lett volna. Már kicsi koromban bepillanthattam a szakmába, a mesterség minden csínját-bínját, minden titkát nagyapámtól és édesapámtól tanultam. De meg akartam  tanulni a mázas kerámia készítését is. Valamikor, a dédszüleim időszakában volt úgy 30-35 év, amikor elsősorban mázas fazekak készültek. Ettől kezdve, bár jelentőségük sosem volt és sosem lesz akkora, mint a fekete kerámiának, elterjedtek. Úgy gondoltam, nem árt, ha ilyet is tudok csinálni.

De van egy másik ok is. Az édesapám vezette Nádudvaron azt az iskolát, ahol a fazekasságból le lehetett vizsgázni, és én el akartan kerülni, hogy bárki, bármikor rám süsse, hogy nekem protekcióm volt, hogy én előnyt élveztem másokkal szemben.

Szép is, hasznos is a mutatós étkészlet

– A kiállítás a „Megújuló örökség” címet kapta. Mit takar ez?

– Bár ezt a címet nem én találtam ki, hanem Héja Lacinak, a helytörténeti gyűjtemény vezetőjének fejében született meg, tökéletesen találó. Örökség, mert a hagyományokból, az ősi gyökerekből elvenni semmit nem szabad, ahhoz csak hozzátenni lehet. Viszont hozzá tenni nem csupán lehet, hanem szinte kötelező. Természetes dolog a megújulás. Ha én ugyanazt készíteném, mint a nagyapám vagy édesapám, hol lenne az én egyéniségem? Szeretem az ősi formákat, díszítéseket újra gondolni, csak rám jellemző kézjegyekkel ellátni.

Ilyen színe van a félkész, égetés előtti fekete kerámiának.

Megújulni azért is kell, mert minden változik, és egyre gyorsabban változik. Már korábban is alapvető változások következtek be, a technika fejlődése, az életmód változása a kerámiák változását is magával hozta. A hagyományos formák és méretek kiszorultak a mindennapokból, a régi formákat tükröző, de a kor igényeit kielégítő edényeket kellett készíteni. Nagyméretű tárolóedények helyett desszertes edényeket, a mosdótálat lekicsinyítve, formatervezve, gyümölcsöstálat, fűszertartókat és még lehetne sorolni.

– Te milyen új formákat, eszközöket találsz ki?

Ebben az ételhordóban meleg marad az ebéd.

– Olyan dolgokat próbálok csinálni, amelyek a lakás díszei is lehetnek, de új funkciót nyerve részei lehetnek a mindennapoknak is. Készítek kávéskészleteket, teljes étkészleteket, sütő-főző edényeket, amelyeket be lehet tenni a mosogató gépbe, a mikroba, a sütőbe is. Ételhordókat, boroskancsókat, mert azt is jó tudni, hogy a fekete kerámiából készült edény kiváló hőtartó, a bor pincehideg, az étel meleg marad benne. Ezek hasznosak,  is szépek is. Persze készítek kimondott lakásdíszeket is.

– Több száz zsűrizett munkád közül sok a legmagasabb minősítést  jelentő „A” kategóriásnak bizonyult . Megkaptad a „Népi Iparművész” címet. Több mint 50 önálló kiállításod volt határokon innen, határokon túl.  Bemutatkoztál Bad Dürrheimben, Dortmundban, Kölnben, Párizsban, Milánóban. Lehet valamire, valamelyikre azt mondani, no, erre vagyok a legbüszkébb?

– Mindig az aktuális feladat a legizgalmasabb, mindenhová szívesen megyek, ahol kíváncsiak a munkámra. Vannak nagy, színvonalas kiállítások, ahol rang ott lenni, de Mariska néni dicsérete, hogy, na, Pista fiam ezt szépen megcsináltad, ugyanolyan fontos nekem. Talán a Milánói Világkiállítást mégis kiemelném, arra nagyon büszke vagyok, hogy ott lehettem. De ez is csak egy állomás az életemben, remélem, hogy sok-sok követi még.

– Üzensz valamit kiállításod megtekintőinek?

– Akiknek tetszettek termékeim, s akik a látottaknál, olvasottnál kíváncsibbak erre a szép mesterségre. Nádudvar nincs messze, bemutatóházam, műhelyem folyamatosan látogatható, ahol megtekinthetők a cserépkészítés legfontosabb mozzanatai, a saját munkák mellett a nádudvari fazekasság előző korszakainak alkotásai. Szívesen látunk mindenkit.

– Én alighanem élni fogok a meghívással. Köszönöm a beszélgetést

Pásztor

Megosztás