Ladányiné Katika: „Én így vagyok kalibrálva”

Kitüntetések között. Mindegyiket nem is tudja ölben tartani.

Szinte mindenütt ott van. Szinte mindig szalad, szervez, intézkedik. Bő húsz éve a helyi MEOSZ –csoport vezetőjeként és a Kapocs Alapítvány elnökeként tesz meg minden tőle telhetőt, hogy sorstársai, a mozgássérültek életét megkönnyítse, színesebbé. élhetőbbé tegye. Tavaly decemberben több mint két évtizedes munkája elismeréseként megkapta a Pro Urbe Törökszentmiklós Díjat. Ladányi Istvánné élete mindig mozgalmas, első szakaszában szinte regénybe illő, szomorú regénybe illő volt.

Markót Imre polgármester és Révi Attila alpolgármester adta át a Pro Urbe díjat

– A regény azzal kezdődik, hogy 1946-ban az ausztriai Paternionban megszületett, s azzal folytatódik, hogy általános iskoláit Szenttamáson végezte. Nem mindennapi helyszínváltozás. Hogyan született Ausztriában? De ha már ott született, hogyan került Magyarországra és éppen Szenttamásra?

– 1944-et írtunk. A II. világháború még zajlott, édesapám tartalékos tiszt volt, s számítani lehetett rá, hogy behívják. Nemrég kötöttek házasságot, s mivel nagyon nem akarták, hogy az újdonsült férj háborúba menjen, inkább kimentek Klagenfurt mellé egy magyar táborba. Ott vészelték át a háború hátralevő részét, s annak befejeződése után nem sokkal ott születtem meg én is.

Karácsonykor az Ipolyi Kulturális Központban.

Akkor már terjedtek a rémhírek, hogy otthon Magyarországon meghurcolják azokat, akiknek közeli hozzátartozói külföldön vannak, s mivel mindkét ágon éltek még a nagyszülők, az ő védelmük érdekében inkább hazajött a család. Mivel apai nagyszüleim Törökszentmiklósiak voltak, ide jöttünk.

– De hogy lett ebből Szenttamás? Az önéletrajzában azt olvastam, hogy osztályidegen volt. Ez mit takart?A kettő kapcsolódik?

–  Ez a mai fiataloknak már semmit nem mond, de az én korosztályom tudja, miről van szó. Apai nagyapám, akinek 170 hektár földje volt, mint kulák lett osztályidegen, a másik nagyapám pedig a Horthy-rendszer csendőreként. A kulák nagyapáméknak Bartában volt földjük, azt elvették tőlük, őket pedig kitelepítették Pécelre. Mi a Földvárhalom-dűlőben kaptunk lakhatást, s innen jártam a kisszenttamási általános iskolába.

Származásomnál fogva én kétszeresen is osztályidegen lettem. Ezért aztán az általános befejezése után nem vettek fel a Bercsényi Gimnáziumba, s végül Jászapátiban sikerült leérettségiznem. Én kis naiv, még az egyetemi felvételivel is megpróbálkoztam, természetesen teljesen reménytelenül.

– Érettségi után Budapesten kezdett dolgozni,  aztán rövidesen visszakerült Miklósra. Hogy került oda, és miért került vissza?

– Édesapám öccse Budapesten lakott, náluk lakhattam, s úgy gondoltam, a fővárosban könnyebben találok munkát. Ez így is volt, Kőbányán kaptam állást, de nem sok időt tölthettem ott. Jött otthonról a levél, hogy édesapámat agyvérzés érte, s én hazajöttem. Állást kerestem, s azóta is itt élek.

Egy másik karacsony Kenderesen

– Két éves korában paralízises lett (ma már ez se mond semmit), így járt iskolába, s így dolgozott csaknem negyven évig egyetlen munkahelyen. Betanított munkásként kezdte, üvegműves szakmunkásként folytatta. Nem éppen mozgássérülteknek való munkák. Hogy bírta ?

Szerencsére mindkettő ülőmunka volt, ami lényeges könnyebbséget jelentett. Amúgy pedig soha nem voltam egy nyavalygós típus. Rengeteget dolgoztam én, talán többet sok egészséges embernél. A rossz lábammal felástam a 400 négyszögöles kertet, dolgoztam a háztájiban, még építkezésből is vettem ki részemet.  A paralízis következtébeni mozgáskorlátozottság igazából soha nem gátol semmiben. 1991-ig dolgoztam, akkor leszázalékoltak, 2006-ban pedig nyugdíjba mentem.

Készül a zsíros kenyér a szemétszedő akció résztvevőinek.

– Ezekkel párhuzamosan pedig megkezdődött második élete. Már 1985-ben a megyei MEOSZ (Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége) tagja, 1995-től pedig a helyi MEOSZ csoport vezetője, ill. a Kapocs Alapítvány (Kapocs a Mozgássérültek Segítésére Alapítvány) elnöke. Mi az összefüggés és különbség a két szervezet között? Funkciójuk, céljuk gyakorlatilag ugyanaz.

– A MEOSZ országos szervezet megyei és városi alegységekkel. a Kapocs pedig egy helyi, Törökszentmiklóst és kistérségét magába foglaló alapítvány. A helyi mozgássérültek az országos szervezettől kapnak, amit kapnak, ami jut, s ez nem mindig és nem mindenre elég. Ezért létrehoztunk egy alapítványt, amelyik aspirálhat az adók 1%-ára, adományokat, felajánlásokat fogadhat el, pályázhat különböző forrásokra, önkormányzati támogatást kérhet. Ezek a bevételek itt maradnak, helyben használódnak fel, s az itteni mozgássérülteket tudjuk belőlük segíteni.

– Nagyon gyakran összefutunk, s mint a bevezetőben írtam, állandóan szervez, intézkedik. Miket szervez, s mik tartoznak a hétköznapi munkák közé?

– Segítőimmel minden évben megszervezzük a nőnapot, a rokkantnapot, a karácsonyt. Egészségügyi felvilágosításokat, szűréseket, gyógyászati segédeszköz-bemutatókat szervezünk, sokszor a Cukorbetegekért Egyesületével közösen. Részt veszünk a kulturális seregszemléken. Emellett rendszeresen tartunk fogadóórákat, évente 250-300 mozgássérültnek nyújtunk segítséget a fogyatékossági támogatás-igényléshez, akadálymentesítési támogatás megszerzéséhez szükséges ügyintézésben, tanácsokat adunk egyszeri segélykérelmek fellebbezések írásához, és még lehetne sorolni. De sokszor egy kiadós beszélgetés magában is jótékony hatással jár.

– Miért csinálja ezt Katika? 70 éves Nem jobb volna nyugodt, nyugdíjas életet élni?

– Nem hiszem, hogy képes volnék rá. Én így vagyok kalibrálva, ilyen nyughatatlannak, örökmozgónak. Természetesen megcsinálom, de engem nem elégít ki az ablakpucolás, a főzés és takarítás. Emellett szeretem az embereket, szeretek tenni értük, szeretek hasznosan élni. Tiszatenyőn, egy környezettanulmány során találkoztam olyan féllábú emberrel, aki nyilván  keservesen, de ásta a kertet. Megkérdeztem tőle, miért kínlódik, miért csinálja.. Azt válaszolta, azért, hogy hasznossá tegye magát, a haszontalanság tudatával nem tudna élni. Amikor ezt vagy ilyen jellegű kérdést tesznek fel nekem, mindig ő jut az eszembe.

– Munkáját több fórumon is elismerték. A Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjének birtokosa, J-N-Sz Megyei Szociális díjat kapott, átvehette a megyei MEOSZ elismerő oklevelét, s tavaly decemberben Pro Urbe Törökszentmiklós Díjban részesült A felsorolás sorrendje egyben időrendi sorrend is, először országos díj, utoljára pedig a városi. Nem fordítva szokott ez lenni?

– Valószínű. De ez így alakult. Hogy miért, nem tudom, nem is töröm a fejem rajta. Egyformán örülök mindegyiknek, jól esik, hogy munkámat ily módon is elismerik. Mindegyik elismerés megerősített a hitemben, hogy nem fölösleges, amit csinálok, mindegyik új erőt adott.

– Meddig csinálja még?

– Kifulladásig, amíg erőm,  energiám engedi. Mondtam, így vagyok kalibrálva

Pásztor

Mivel a címzettnek, Ladányiné Katikának nincs Facebook oldala – a gratulálok utólagos engedelmével -, csatolom az ott található gratulációkat. (Pásztor)

Borbála Kovács:  Gratulálok a szép sikereidhez, sok boldogságot es erőt kívánok a továbbiakhoz is.

Béláné Barócsi:  Gratulálok!

Gizella Révi:  Örülök,hogy barátnőd lehettem

Rozi Potondiné:  Puszi Katika!

Magdolna Szeleiné Hegedűs:  Nagyon megérdemelte, jó egészséget kívánok

Aranka Szabó:  További erőt, egészséget kívánok, Katika!!

Csilla Tótáné Búzás:  Gratulálok Katika, további örömteli, sikeres tevékenykedést kívánok !

Megosztás