Irodalmi est Grecsó Krisztiánnal és Kollár Klemencz Lászlóval

Kellemes és hangulatos másfél órában, különleges élményben lehetett részük azoknak, akik beültek Grecsó Krisztián és Kollár Klemencz László irodalmi estjére február 9-én, csütörtökön az Ipolyi Kulturális Központ színháztermébe. A kellemes hangulatot a közös és egyéni szerzeményekként megzenésített versek, a zene közbe ékelt prózai szövegek felolvasása, a páros harmonikus éneke és gitárzenéje  generálták. Az est különlegességét pedig az adta, hogy  – bár évek óta működik ez a felállás – a miklósi közönség most találkozhatott először a  költőként, íróként ismert Grecsóval mint zeneszerzővel, Kollár Lászlóval, a Kistehén frontemberével pedig mint prózaíróval. Az előadás előtt a művekről, a közéleti szereplésről, az együtt játszásról és egyebekről beszélgettünk.

Krisztián

– Mekkora súlyt adsz a műveidről szóló kritikáknak? Esetenként nagyon ellentéteseknek, szélsőségesnek érzem őket. Van bal-és jobboldali kritika?

– Szerintem nincs olyan, hogy „a kritika”. Mint mindenkinek, a kritikusnak is van rossz vagy jó kedve, személyes benyomása, motiváltsága, életkora, életfelfogása, politikai nézete, stb. Azaz sok mindentől függ, hogy az adott mű az adott pillanatban tetszik, vagy nem tetszik, előfordulhat, hogy az ifjú kritikus valamiért meg akarja cibálni a 40-es, 50-es szerző bajuszát. Kicsi ez az ország ahhoz, hogy legyen egy személytől független szólam. A legtöbb újságírót, kritikust személyesen ismerem, lehet, hogy X-et vagy Y-t valamikor szándékosság nélkül, tudattalanul megsértettem, ami aztán őt később befolyásolja.

Nagyon fegyelmezettnek kell lenni, el kell fogadni, ki, honnan beszél, miért úgy beszél. A fentiek ismerete segít a rácsodálkozásban, hogy valaki ugyanazt csúnyán lehúzza, amit a másik dicsér. Ebben az erdőben kell kóvályogni, de az igazán fontos, hogy én mit akarok, merre akarok tovább menni.

Véleményem szerint a művészeti kritika nagyon nagy válságban van, nincsenek fórumai,a kritikát és kritikusokat nem becsülik. Az Élet és Irodalmon kívül nem is tudok olyan fórumot, amely a kritikának heti rendszerességgel helyet ad, előfordul, hogy a kritika egy-másfél év múlva jelenik meg a mű kiadásához képest, s ez az internet világában komikus. Vagy inkább tragikomikus.

– Azok közé az írók közé tartozol, akik szívesen és gyakran hallatják hangjukat közéleti és politikai témákban. Fontosnak tartod ezt?

– Ma már nem annyira, mint korábban. Egy időben gyakran hozzászóltam közéleti problémákhoz, mert úgy éreztem, a véleményemet nem kell magamban tartanom. Aztán kiderült, hogy a dolgok bonyolultabbak, mint ahogy első ránézésre tűnnek, s ma már úgy gondolom, pl. egy népességpolitikai kérdésről nem feltétlenül egy írónak kell nyilatkoznia. Úgy éreztem, egyet vissza kell lépnem e téren, mert véleményem van ugyan, de sok mindenhez nem értek igazán. Nem akartam az okos tojás szerepében tetszelegni, nem akartam az a magyar írótípus lenni, aki mindenhez ért, mert ez egy nagyon téves szerep. Az ÉS-ben meg szoktam írni a véleményemet, de csak részjelenségekről, leginkább szociálisan érzékeny kérdéseket feszegetek.  Napi politikához, pláne pártpolitikához egyáltalán nem szólok, azt reménytelennek tartom, nincs mit hozzátennem.

– Írásaid mennyire alapulnak személyes élményekre? Az egyértelmű, hogy alapszereplőid valóságos létezett vagy létező személyek. De mennyiben fiktívek a hozzájuk kapcsolódó történetek?

 – A novellák, regények természetesen személyes élményeken alapulnak, hiszen a megírt közegben éltem. De a történetek egyértelműen fiktívek. Ha merítek is a valóságból, azt én tovább írom, a regényben, a valóságos szereplőhöz már nem egy valóságos történet kapcsolódik Azok az olvasók, akik személyesen érintettek- pl. a családtagok -, meg is jegyzik, az nem is úgy volt. Persze, hogy nem úgy volt, de hát regényről van szó, az írói fantázia termékéről, amibe a valóság kis morzsái csupán beépülnek.

– Én szinte minden regényedben hangsúlyos szerepét látom az alkoholnak, többen a drognak , reménytelen sorsok, megkeseredett emberek vonulnak fel bennük.. Ennyire elkeserítő térség volt a Viharsarok, vagy valami másról van szó?

– Szerintem ez a te olvasatod, én nem így érzem. Tény, előfordul, hogy szereplőim drogoznak, gyakran isznak, de úgy gondolom , nem ezek dominálnak. Az is tény, hogy regényeimben vannak nehéz sorsú, periférián élő emberek, akiknek az a sikerélmény, hogy egyáltalán felszínen tudnak maradni. De nm ezek a meghatározó figurák.

– Egyes szereplők – Domos tata, Juszti mama, Szalma Lajos és sokan mások – felbukkannak több művedben is, Ez tudatos vagy véletlenszerű?

– Tudatos. Ugyanarról a világról van szó, a regények mint foltok kicsit egymásra csúsznak. Most egy olyan regényt írok, amelyben a Mellettem elférsz és a Jelmezbál egy újabb univerzuma bomlik ki, s az ismert alakok újra visszatérnek.

– Ha már szóba került egy új regény. Mik a jövőbeni terveid? Van-e az eddigi munkáidtól gyökeresen eltérő?

– Álmodozom arról, hogy azokat a dalokat, amelyeket írtam, Lacival megcsináljuk, ő hangszerelné őket. De ez távolabbi terv, még nem érzem aktualitását. Írtam egy színdarabot, tavasszal lesz a bemutatója,írom az említett regényt, s készül egy új novelláskötet is.

László

Leginkább a Kistehén (zenekar) frontembereként ismert. 2002-ben a Sziget fesztivál reklámjaként vált népszerűvé a Kistehén figurája, a Kistehén dalt ő írta és énekelte fel. Kevesebben tudják, de ő a szülőatyja a közismert Szájbergyerek slágernek is. Emellett forgatókönyvíró, rendező, animátor, gyártásvezető, rövidfilmek zeneszerzője, grafikai tervező, látványtervező, reklámokat, klipeket rendez, zeneszerző,nagylemezei jelentek meg.

– Tagja vagy a Rájátszásnak (projektnek, egyesületnek?), amelyben együtt játszol Krisztiánnal. Mióta dolgoztok együtt?

– Most éppen nem vagyok a Rájátszásban, de valóban ott ismerkedtünk meg évekkel ezelőtt. Azóta sok Grecsó-verset zenésítettem meg, s régóta lépünk fel együtt irodalmi esteken. Hatottunk egymásra, olyannyira, hogy Krisztián elkezdett zenét szerezni, én pedig irodalmárkodni. Ennek eredményeként tavalyelőtt Miért távolodnak a dolgok? címmel megjelent egy novelláskötetem, nem is volt rossz a fogadtatása.

– Hosszú távúnak tűnik kettőtök együttműködése?

– Mivel barátok is vagyunk, igen. Gyakran lépünk fel együtt, s kifejezetten örömet okoz minden közös fellépés.

– Mit csinálsz, ha éppen nem léptek fel, nem közösen alkottok?

– Továbbra is a Kistehén frontembere vagyok, a Budapest Bárban önálló szólóestem van, decemberben a harmadik szólólemezem jelent meg. Készül a második novelláskötetem is, amely darabjait elsőként Krisztiánnak mutatom meg, ő egy nagyon jó tükör nekem. Egyébként az is közös vonásunk, hogy mindkettőnknek vidéki háttere van, ő onnan költözött Pestre, én pedig Pestről vidékre. Szüleim az Alföldről költöztek a fővárosba, de én évzárótól tanévkezdésig minden nyaramat faluban töltöttem nagyszüleimnél. Bár megszerettem Budapestet is, mindig vágytam vissza vidékre. Amikor lehetővé vált, ki is költöztem.

– Hol van ez a vidék?

– Szentendrén, az erdő szélén élek a családommal egy tanyán. Lovaim, kutyáim, kecskéim, aprójószágaim vannak, ami sok munkával jár, de ezeket örömmel végzem. Ez már vidék, de közel van a fővároshoz, ahová a munkám köt. Egyszerre vagyok vidéki és nagyvárosi, s ez a kettősség bennem nagyon jól összeegyeztethető. Társasági életet is élhetek, a magányt is választhatom, ha úgy tetszik. Alkotni itt a tanyán nagyon jól tudok.

– Hát akkor jó alkotást mindkettőtöknek. Köszönöm a beszélgetést.

Pásztor

Megosztás