A festészet és zene világában

A tudományok és tudományágak specializálódása miatt ezen a területen ma már nincsenek, nem is lehetnek polihisztorok. A művészetek világában azonban, amely bár állandóan változik, alapjaiban mégis állandó, igen. Ilyesféle Váczy Róbert is, aki zenél, zenét szerez, fotózik – igaz, azt szigorúan csak saját örömére és saját használatra -, és képeket fest. Ez utóbbi oldaláról ismerhettük meg hétfőn, amikor festményeiből nyílt kiállítás az Ipolyi Kulturális Központ Markóczy Félix kiállítótermében.

Azaz zenészi, zeneszerzői mivoltában is láthattuk, hallhattuk, mert a megnyitón az az East Pole együttes teremtette meg a hangulatot finom, visszafogott akusztikus zenével, melynek ő az egyik alapítója, oszlopos tagja, saját számaik többségének szerzője. Basszgitározik, bőgőzik, de nem ijed meg akkor sem, ha muszájból a dob mögé kell ülnie.

Váczy Róbert

A tárlatot Berec Zsolt Miklós, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Közgyűlés alelnöke nyitotta meg, aki beszéde elején hangsúlyozta, hogy nem hivatali minőségben van itt. Régi, több mint tíz éves barátság köti a kiállítóhoz, és büszke erre a barátságra. „Amikor a meghívást megkaptam – mondta – megtiszteltetőnek éreztem, hogy egy ilyen kaliberű művész megnyitóján részt vehetek.” Amikor kézbe vette, egy hibát vélt felfedezni a meghívón, azt, hogy azon Váczy Róbertet amatőr festőnek titulálták. Szerinte „aki másoknak, a közösségnek tud adni valamit, egy érzést, egy hangulatot, boldogságot vagy örömöt, tevékenysége  nem öncélú, abból többen kapnak és építkeznek, az semmiképpen nem nevezhető amatőrnek.”

Meggyőződéssel állította, ahhoz, hogy valaki erre az adásra képes legyen, talentum, tehetség kell, nem is akármilyen. És természetesen lélek is. „Amikor a húron egy-egy hang megszólal, amikor az ecset megmozdul a kezében, a lelkéből kapunk egy darabot”, vallotta s véleménye szerint ennél többet adni nem lehet. Mivel a művészetért cserébe nem sokat lehet adni, arra kérte a jelen lévőket,  „amikor csak találkoznak Robival, mindig simogassák meg a lelkét, köszönjék meg neki, hogy van nekünk.” Zárásként egészséget kívánt a kiállítónak, s azt, hogy sokat alkothasson még mindnyájunk örömére.

A sok gratuláló, köszöntő köréből csupán egy villáminterjú erejéig sikerült elrabolni az ünnepeltet.

– Ez az első kiállításod?

 – Nem. Volt már Szolnokon többször, Tiszaföldváron, régebben itt, Miklóson és máshol is.

– A te ötleted volt, hogy az együttes is fellépjen?

– Igen. Minden kiállításon van valamilyen megnyitó, tánc, citerazenekar, hangszerszóló, s arra gondoltam, az én tárlatomat miért ne vezethetné fel a zenekar, amiben játszom. Egyeztettem a kulturális központ illetékeseivel, ők rábólintottak, s már csak az akusztikus zenéhez – mert egy tárlatra csak az való –  és a kiállításhoz illő számokat kellett kiválasztani.

 – Honnan vannak benned ezek a művészi hajlamok? Örökölted valamelyik felmenődtől?

 – Részben. Nagyapám és édesapám is zenélt, a festészetnek viszont semmilyen családi előzménye nincsen. Ez az én sajátosságom.

– Mivel, mire, milyen technikával festesz?

Berec Zsolt Miklós és Váczy Róbert

– Néha használok akrilt is, de alapjában az olajfestéket szeretem, amelyet egy általam kidolgozott technikával alkalmazok. A nagyobb méretű kompozíciókat furnérra, a kisebbeket vászonra viszem, a méret anyagi szempontból meghatározó, mert a vászon nem olcsó mulatság.

 – Elég sok aktot látok. Ezek húsvér modellekről készültek?

– Modellel még nem dolgoztam, a női alakokat fotók alapján festettem.  Mások és mások, viszont a fejek hasonlóságot mutatnak, azok az én ízlésemet tükrözik.

– Tanultad a festészetet?

– Azt nem, teljesen autodidakta vagyok, megküszködtem, saját káromon tanultam meg  mit, hogyan kell. Rajzolni tanulni elmentem egy-két néhány  napos tanfolyamra.

– Melyik volt előbb, a zene vagy a festészet?

 – Ez érdekes dolog. Lélekben a festészet iránti vágyam volt az első, mégis előbb kezdtem el zenélni. Ez utóbbit már több mint húsz éve csinálom, festeni viszont csak bő tíz éve festek. Sokáig érlelődött bennem a gondolat, míg nekiduráltam magam.

– A tájképek a természetben készültek?

Sajnos nem. Napközben dolgozok, még szombat délelőtt is, amellett nincs rá időm, hogy kiüljek a Tisza-partra, arra pláne, hogy e célból például a hegyekbe menjek. Emlékezetből festem őket. Nagyon szeretek zenélni is, festeni is, de jóval kevesebb idő jut rájuk, mint ahogy szeretném.

– Annyi azért szerencsére jut, hogy az eredményét most itt láthassuk, vagy az együttes egy-egy fellépésén hallhassuk. Köszönet a dupla élményért, s köszönöm a beszélgetést.

Fotó: Oláh Zoltán és a szerző

Pásztor

Megosztás