Fafaragásról és egyebekről Nagy Jánossal

Közzétéve ekkor: 2021 február 16. 14:31

Pásztor Gábor

1999-ben, a Helytörténeti Múzeumban ismerkedhettünk meg Nagy János fafaragóval és alkotásaival. Akkor ő azt mondta, örül, hogy sokak előtt megmutatkozhat, mert munkáit addig csak szűkebb baráti köre, rokonsága ismerhette meg. Én pedig a látottak alapján azt írtam, maga a szépség testesült meg dióban, fűzben, cseresznyében, s azt hittem, ennek lesz folytatása, a fafaragó jegyzett lesz a város kézműves társadalmában. Nem egészen így történt. Miért? Több mint 20 év elteltével, egy tárlatve-zetés  után többek között erről beszélgettünk ott-honában az akkori ki-állítóval.

Tehát, miért? Volt egyáltalán azóta kiállításod?

– Volt, bár nem sok. Szolnokon, öt éve itt, Miklóson, az Ipolyiban, Surjányban, de az első kivételével – annak sokat köszönhetek – nem igazán hagytak nyomot bennem. Illetve Surjányban igen, de az egészen más volt, mint egy sima tárlat. Az egy három napos, nem is tudom, mi volt, a lényeg az, hogy oda nagyon sok kézműves jött el, s ott kaptam életem, munkám legnagyobb elismerését.

Nem sokkal előtte készítettem egy embermagasságúnál jóval nagyobb Krisztust a keresztfán, azt egy dombocskán felállítottam, még arra is akadt vállalkozó, hogy éjszaka őrizze. Egyik nap megállt előtte egy falusinak tűnő idős házaspár, nézték, nézték, egyszer csak a bácsi levette a kalapját, s úgy állt tovább előtte. Más alkalommal egy szintén idős férfi letérdelt a faragott Jézus előtt. Ezek engem meghatottak és megdöbbentettek, s  százszor többet jelentettek számomra, mint bármilyen kiállítás.

Az is nagyon megérintett, hogy például Szolnokon, a látogatók között volt egy ügyvéd, aki mindig visszatért ugyanahhoz a művemhez. Lerítt róla, hogy nagyon tetszik neki. Olyan őszinte cso-dálattal nézte, hogy neki adtam ajándékba.

– Csak úgy? Ingyen?  Miért nem eladtad?

Mert a munkáimat nem szoktam eladni. Ahhoz nekem túl kedvesek, hogy áruljam őket, s konkrét megrendelésre sem készítek semmit. Aki ismer engem, a munkáimat, vagy akinek ajánlottak, megkér, hogy faragjak neki valamit, rákérdezek a célra, témára, a körülbelüli elképzelésre, aztán szabad kezet kérek. Ha megkapom, azaz meg-bíznak bennem, szó lehet a dologról.

– Annak idején azt mondtad, a tanulás, a családalapítás, a kenyérkereset mellett nincs annyi időd a faragásra, mint szeretnéd. Mára megváltozott a helyzet?  A repertoár, amibe szinte minden belefért, megmaradt?

Most már lényegesen több időm van. A gyerekek kirepültek, az egzisztenciát megteremtettem, délután, este ugyan dolgozok az EGYMI-ben, de ráérek alkotni. A széles skála megmaradt, de mindig voltak korszakaim, amelyekben valami előtérbe került. Most egy ideje tékás, faliszekrényes korszakban élek. A tékákról korábban szinte semmit nem tudtam, most elmélyültem kicsit a témában.

Elmélyültem, s láttam, eleink milyen ügyesek voltak, nemcsak a faragásban, egyéb kézművességben is. Szerintem sokkal ügyesebbek a maiaknál, csak csodálni tudom pl. a régi faragásokat. Évszázadok múltán is szemet gyönyörködtetők.

Le sem tagadhatnád a régi dolgok szeretetét, hiszen itt, nálad szétnézve számtalan jelét látni ennek.

– Igen, imádom a múlt dolgait, a régiségeket, s gyűjtöm is őket. Örököltem egy régi parasztházat, ami igen lerongyolt állapotban volt, s el kellett döntenem, mit kezdjek vele: lebontsam vagy felújítsam. Az utóbbi mellett határoztam, már csak azért is, hogy legyen hely a dolgaimnak. Csináltam egy emeletráépítést, fent lakunk, az alsó szint pedig kiállítótermekből áll. Berendez-tem egy kis múzeumot régisé-gekből, festményekből, honfog-lalás kori ruhákból, készítettem egy Petőfi-szobát korabeli bútorokkal, puskákkal, kardokkal, kalamárissal, csengettyűvel, stb. A többi szobában a faragványaim vannak.

– Ha már a faragványokról esett szó. Mikor, miért kezdtél faragni? Családi örökség? Láttad, és megtetszett? Tanultad valahol?

– Szerintem velem született. Már ötévesen vonzódtam a fához, lemezdarabokkal farigcsáltam, aztán nyolc éves koromban, mikor kést vehettem a kezembe, virágkarókat, hajókat, figurákat faragtam. Összevagdostam minden ujjamat, de lassacskán belejöttem. Aztán jött a középiskola, a már említett családalapítás, ezek miatt egy szünet, de a 80-as évektől folyamatosan dolgozom. Valami genetika mégis lehet a dologban, mert egyik nagyapámnak voltak ilyen hajlamai. Személyesen nem ismertem, de állítólag ügyes kezű volt, festett, faragott ….

A mesterséget soha nem tanultam, viszont gyűjtöm a témával kapcsolatos könyveket, azokból okosodok, s ha lehetett, fogásokat lestem el tapasztalt mesterektől.

– Hogyan születnek az alkotások? Fantázia termékei? Látsz valamit, s úgy gondolod, te is csinálsz valami hasonlót?

– Többnyire a saját fejem után megyek, olyat szeretek csinálni, amit mások nemigen.  Például a mostani szerelmemet, a tékát sem láttam „élőben” sehol. Egy könyvben belebotlottam, régi képeket nézegettem róluk. Megtetszettek, belemélyedtem a témába, s elkezdtem őket csinálni különböző díszes faragásokkal. Összeálltunk egy idősebb barátommal, ő végzi a szükséges asztalos munkákat, rakja össze a szekrényeket, én faragok, s ha kész, gyönyörködök bennük.

– Annak idején dióval, cseresznyével, fűzzel szerettél dolgozni. Ez nem változott? Az alapanyagot honnan szerzed be?

– Ez nem változott, de a diófa dominánssá vált. Az egy csoda, abban csúszik, fordul a kés, oda megy, ahová én akarom. De próbálkoztam én kőfaragással is. Gyöngyös környékéről hoztam követ, amiről azt mondták, ne is próbálkozzak vele, mert nem lehet faragni, csak pattintani. Azért is elhoztam egy rakományt, és bebizonyítottam, hogy igenis lehet. Nem könnyen, de faragható. Persze más technikát, más eszközöket igényel, mint a fa, meg  nehezebb is dolgozni vele.

Sőt, dolgoztam márvánnyal is. A világhírű Olaszországból való carraraival! Egy barátomtól kaptam az első darabot, aki díszkutakat készít. Ehhez Michelangelót olvastam, tőle igyekeztem tanulni. Gyakran hihetetlen dolgokat írt. Például azt, hogy ha este vizes zsákkal letakarja a márványt, s reggel leveszi azt, a márványon megfelelő szögben átüt a nap. A kövön! Nem hittem el, de kipróbáltam. S igaza volt! Ez nagyon fontos ismeret, mert ahol átsüt a nap, ott repedés van a kőben, ott könnyen törik, tehát a véséssel vigyázni kell. Azóta beszereztem néhány, különböző méretű darabot, egyszer sor kerül rájuk.

– Térjünk vissza az eredeti kérdéshez. Honnan, hogyan szerzed be a megfelelő fát?

– Ezzel nagy szerencsém volt és van. Mondtam, hogy az első, 1999-es kiállításomnak sokat köszönhetek. A megnyitó után két-három nappal jöttem hazafelé, s legnagyobb döbbenetemre a kapu előtt lehajigált farönköket találtam. Úgy gondoltam, valamiért lerakták, majd jönnek érte. Csak akkor mertem bevinni, mikor napok múlva sem vitték el, és rájöttem, nekem hozták. Gondolom, látták a kiállítást vagy olvasták, hogy gondban vagyok az alapanyaggal, s úgy vélték, megérdemlem a segítséget. Aztán egy hét múlva megint ez történt, s azóta is kisebb-nagyobb időközönként folyamatosan.

Gyakran meg is keresnek, hogy adnak fát, csak menjek érte. Volt egy nagyon érdekes esetem. Egyszer eljött hozzám egy mama és papa, és azt mondták, van egy hatalmas diófájuk az udvaron, nekem adják, csak vegyem ki, és vigyem el.  Elmentem, tényleg hatalmas volt, legalább 80 cm. átmérőjű. Szívtam a fogamat, ehhez emberek, speciális szerszámok kellenek, ez hatalmas munka. Ráadásul a diófának óriási főgyökere van, egy ekkora monstrumot ki sem lehet venni.

A papa nyugtatgatott, ennek a fának nincs főgyökere. – Belelát a földbe? Miért pont ennek ne lenne gyökere? –  Elmagyarázta, hogy ezt a diófát ő ültette bő ötven éve, s előre látóan téglákat tett a csemete alá, hogy a főgyökér ne tudjon nőni. Hittem is, nem is. De csábított, hogy mi mindent lehet ebből a hatalmasságból kihozni, belevágtunk hát a barátaimmal. Egy hét, rengeteg sör ment rá, de ebből lett a már említett Krisztus a keresztfán, ami előtt levették a kalapot, s ami előtt letérdeltek.

Aztán van egy gátőr barátom is, aki  félreteszi nekem az ártéri kidőlt fákat. Így hát, szerencsére évekig el vagyok látva alapanyaggal.

– Vannak-e különleges terveid?  Bízol-e benne, hogy bemutatkozhatsz még nagyközönség előtt? Avagy ilyen vágyaid nincsenek is?

– Különös terveim nincsenek, csinálom azt, amihez kedvem van. Kiállítással kapcsolatos vágyaim pedig nincsenek. Nem akarom részletezni, de vannak e téren nagyon negatív élményeim, amelyek tárlatra nem inspirálnak. Ha valakit igazán érdekelnek a munkáim, szívesen látom, körbevezetem, mindent megmutatok, és ha kell, el is magyarázom, amire rákérdez. Dolgozok a magam, barátaim, ismerőseim, az esetleges érdeklődők örömére.

– Sok részed legyen az alkotás örömében. Köszönöm a bemutatót, a körbevezetést, legfőképp a beszélgetést.

Szemtől Szembe


Megosztás

2 hozzászólás

  • Soós Kálmán says:

    Ismét megcsodálhattam János szenzációs munkáit, köszönöm Gábor, hogy ezt lehetővé tetted! Remélem (s ebben nem vagyok egyedül!), hogy lesz ismét kiállítás ezekből a gyönyörű munkákból! Kedves Művész Úr! Jó egészséget és további sikereket kívánok!

    • Pásztor Gábor says:

      A magam részéről köszönöm a köszönetet. Hogy lesz-e kiál-
      lítás, nem tudom.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .



Hirdetés