Erről-arról Pató Rózával, a törökszentmiklósi szobrászművésszel

Pénteken,  szeptember 30-án  az „ÖrökSzentmiklós” beszélgetős műsorban Münz András vendége, beszélgetőtársa Pató Róza,  a törökszentmiklósi születésű  szobrász- és éremművész volt.  Róza huszonöt év óta – azóta van szerencsém ismerni – belsőleg semmit nem változott, ugyanaz az életvidám, természetes, szókimondó teremtés, aki negyedszázada volt. Keresetlen mondataival, humoros történeteivel gyakran megnevettette hallgatóságát, nem egyszer a komolyságát megőrizni akaró vendéglátóját is. Az estnek volt egy harmadik szereplője, Pató Róza fia, Győrffy Gergely hegedűművész, aki  gondosan megválasztott klasszikusokból és helyenként virtuozitásba hajló saját szerzeményeiből összeállított műsorával igazi zenei csemegét szolgáltatott.

Az est kezdete előtt ültünk le beszélgetni, megidéztük a múltat, szót ejtettünk a jelenről is, s tisztáztunk olyan kérdéseket, amelyek eddig nem kerültek szóba.  Régebben, a 80-as években, a 90-es évek elején Pató Róza  jóval gyakrabban felbukkant Miklóson és környékén, mint manapság. Napközis – és szalmafonó táborokban vett részt, oktatgatta a jövő nemzedékét, kiállítása volt a városban 81-ben, 85-ben és 87-ben, Szolnokon 86-ban és 88-ban. Aztán bő húsz éves szünet következett, mire 2009-ben ismét tárlat nyílt meg munkáiból a városban, s most, hét év eltelte után került sor a beszélgetős műsorra. – Mi lehet ennek a magyarázata? – merült fel a kérdés.

– Erre eléggé összetett a válasz – töpreng a kérdezett. –Kezdjük azzal, hogy  Sülyéné Klárika, a művelődési ház akkori igazgatója rendszeresen meghívott a nyári napközis –és szalmafonó táborokba, időszakonként egy-egy kiállításra. Aztán a táborok száma folyamatosan csökkent, végül megszűntek, Klárika pedig nyugdíjba ment. A kapcsolat megkopott, majd teljesen meg is szakadt.

Szinte minden nyáron Babocsay Gyuri vendége voltam Szenttamáson, aki a híres ménes vezetője volt, szállást adott, etetett, itatott, s  szeretettel halmozott el. Még munkát is adott, elkészíthettem Turbónak, a Magyar és Osztrák Derby nyertes, nemzetközi sikereket elért ménnek a szobrát, amely hosszú évekig ott állt az istállók előtt. A rendszerváltás után az állami gazdaság magántulajdonba került, a tulajdonosokat nem ismerem, Gyuri pedig szintén nyugdíjba ment, így innen is kikoptam. Nagy szomorúságomra megtudtam, hogy már a ló szobra sincs meg. Azt tudom, hogy széttört , de hogy miként és hogyan, azt nem.

 Ha röviden akarom a lényeget megfogni, azt mondanám, azért fordultam  ritkán meg Törökszentmiklóson, mert nem hívtak. Lehet, hogy ebben az is benne van, hogy néhányan, akik később illetékesek lettek, megorroltak rám a Lenin-szobor miatt. –

Hát, igen. a Lenin-szobor. Amiről azt kell tudni, hogy a Pató Róza készítette alkotás volt az , amit utolsóként az országban itt, Törökszentmiklóson adtak át 1987-ben a Kossuth téren. S amit aztán a rendszerváltás a többi sorstársához hasonlóan el is sodort, talapzatáról leemelték, elszállították, helyére pedig később új alkotás került.

– Tudsz valamit a sorsáról? Nem fáj, hogy egy köztéri alkotásod „elfekvőbe került” valahol?

– Ezzel kapcsolatosan vegyesek voltak az érzelmeim. Én nem akartam Lenin-szobrot készíteni, egészen mást szerettem volna. Egy rácsait szaggató férfialakot képzeltem el, amit kicsiben meg is csináltam, s ott volt az ÁFÉSZ elnökének, Mász Imrének az irodájában. Hogy mi lett a sorsa, nem tudom. De az akkori tanácselnök ragaszkodott Leninhez, így hát azt csináltam meg. Attól függetlenül, hogy nem ez volt az elképzelésem, nagyon nagy megtiszteltetésnek vettem a megbízást, hiszen abban az időben azt ebben a témakörben csak a legnagyobb művészek kaptak.

Éppen ezért nagy lelkesedéssel csináltam, de azt, hogy a történelem elsodorta, egy pillanatig se és cseppet sem bántam. Tudomásom szerint itt van a múzeumban (Helytörténeti Gyűjtemény), talán a pincében.

– Az anyagot, a bronzot nem tudnád újrahasznosítani?

– Hogyne tudnám, de a szobor, így a beledolgozott bronz sem az enyém, hanem a városé, az önkormányzat rendelkezik vele. Én felajánlottam az előbbi és a mostani önkormányzatnak is, hogy anyagából készítek egy egész alakos figurát, egy víztükörbe néző fuvolást, a megfelelő helyet is kinéztem, de korábban sem támogatták az elképzelést, s úgy tűnik, most sem rajonganak az ötletért. Hogy anyagi vagy egyéb okok miatt: ki tudja.

– Valamikor 2000-2001 táján felmerült, hogy készítsd el a mentőállomás előtt felállítandó, várost újratelepítő II. Almásy János egész alakos szobrát, amiből aztán nem lett semmi. Jóval később, máshol, a Kossuth téren, mellszoborként elkészítette más.  Nem volt ez tüske számodra?

– Nem. Már csak azért sem, mert nem is tudtam, hogy ilyen szobor készült, most hallom tőled először. Az tény. hogy azt a szobrot nagyon, talán mindennél jobban szerettem volna elkészíteni. Akkor anyagi okok miatt meghiúsult a terv, fájt is, hogy nem jött össze a dolog, de amiatt, hogy végül más készítette el, egyáltalán nincs bennem tüske. Sose voltam irigy senkire, miért ne vállalta volna, akit megbíztak vele. Hála az égnek, vannak a városban, országszerte, még külföldön is szobraim, megbecsülnek, volt is, van is munkám, nincs okom panaszra. Miért pont ez az egy fájna? –

Pató Rózának valóban nem lehet oka panaszra. Még mindig két szobor dicséri keze munkáját a városban, az Anya gyermekével az EGYMI előtt, Fáy András portréja pedig a Fáy lakótelepen. Szerte az országban találhatók köztéri művei, többek között Budapesten nem egy, Győrben, Nagykanizsán, Zalaegerszegen, Veszprémben, Tokajban, Szolnokon.  Külföldön Berlinben,  Gyergyóújfalun, Ravennában, Firenzében, közgyűjteményben Bonnban. Számtalan díjnak, köztük a Magyar  Köztársaság Érdemrend lovagkeresztjének, az Ezüstgerely pályázat nagydíjának, a ravennai Dante Biennále bronzérmének birtokosa.

– Az élettörténeted, nagyjából ismert, kiállításaidnak, műveidnek  utána lehet keresni. Egy valami viszont régóta nem világos számomra, talán most lehetőség van tisztázni. Egy helyütt azt írod, 1936-ban, kétéves korodban költöztetek Budapestre. Másutt viszont azt nyilatkoztad, a „gatyaszárban” nőttél fel, Miklóson jártál elemi iskolába. Hogy is van ez?

– Egy apró pontosítás kell, és rögtön helyre kerülnek a dolgok. Nem a gatyaszárban, hanem ott is jártam elemi iskolába. Mert igaz, hogy 36-ban Pestre költöztünk, de a háború alatt, főleg a bombázások idején leköltöztem ide, nagyapám, Csík Ferenc cipő- és felsőrészkészítő mester házába. Sőt, még a háború befejeződése után is a városban laktam egy darabig. Ez alatt az idő alatt itt jártam iskolába.

– Hol élsz most? Mit lehet tudni rólad, a családodról?

– Budafok-Tétényben élek, abban a házban, amit édesapámmal ketten építettünk. Ő volt a kőműves mester – ez volt a szakmája – én a segédmunkás. Évekig építgettük, ha eladtam egy szobrot, vagy befejeztem egy megbízást, a pénzből építőanyagot vettem, és szép lassan épült a birodalom. Természetesen van műterem benne, de hegedűművész, zeneszerző fiamra tekintettel egy koncertterem is.

Ebből kiderül, hogy van egy fiam, Gergely, aki tehetséges hegedűművész és zeneszerző, egy lányom Meszes Tóth Karolin, aki Firenzében él, és szobrászművész. Tőle van egy gyönyörű, 2 méter 2 centis informatikus unokám. És itt van most is a nővérem, Júlia, aki gyakran kísér el engem, s akivel nagyon sok időt töltünk együtt.

–  Jól vagy? Elégedett vagy?

– Igen. Szerető családom van, engem szerető emberek vannak körülöttem. Igaz, az orvosok gyakrabban néznek rám, mint korábban, de egészséges vagyok, tudok dolgozni, ami nagyon fontos, mert életem a munka, anélkül létezni sem tudok. Munka pedig szerencsére most is akad bőven, jelenleg is egy új művem van kiállítva Pesten a Vigadóban, holnap Hódmezővásárhelyre megyek, ahol szintén egy kiállításon veszek részt.

– Irigyellek. További munkás éveket kívánok, most pedig kellemes tereferét Münz Andrással. És köszönöm a beszélgetést.

Pásztor

Megosztás