„ A betegségbe nem szabad belesüllyedni, mert az maga a halál”

Beszélgetés Bihari Józseffel

Bihari Józsefet, Józsit nagyon sokan ismerik Törökszentmiklóson. Hosszú évekig dolgozott a művelődési központban, majd ugyancsak hosszú évekig a polgármesteri hivatal kulturális irodáján. Aztán eltűnt a szem elől, legalább is az enyém elől. Egy súlyos betegség miatt ott kellett hagyni munkáját, sőt minden munkával fel kellett hagynia, mert betegsége miatt leszázalékolták. Egy idő múlva a Facebookon találkoztam vele, ahol saját versekkel jelentkezett, először ritkábban, később egyre gyakrabban. Akadt köztük jó és kevésbé jó, játékos, aktuális eseményekhez kapcsolódó, de többségük belülről fakadó, mély érzelmeket tükröző. Nem egy közülük számomra fájdalmas és szép, fájdalmasan szép. – Honnan jönnek ezek, miből fakadnak? – Válaszokat keresve ültem le beszélgetni a szerzővel.

– Akarsz beszélni a betegségedről?

– Ma már nem zárkózom el előle. Nincs mit titkolni rajta, nincs mit szégyenkezni miatta. Mindenkit elérhet, sokakat el is ért, legyen bár amerikai elnök vagy világhírű filmszínész. Titkolni pedig azért nem lehet, mert egyértelműen látszik, legfeljebb kevesen tudják, miről van szó. De jobb is, ha kevesen ismerik.

A Parkinson-kór – mert erről van szó- egy idegrendszeri betegség, gyógyíthatatlan, de ma már kezelhető, kézben tartható. Elsőrendű, szemmel látható tünetei a mozgásszervi problémák, a kezek remegése, amelyek messziről észrevehetőek. Előfordul, hogy dülöngélve megy a kórban szenvedő, mintha részeg lenne. Borzasztó dolog, de lehet együtt élni vele.

– Korábban is verselgettél, vagy ez egyértelműen a betegség folyománya?A Maradok című versedben található erre utalás.

– Igazából 2011-ben kezdtem foglalkozni a versírással,amikor leszázalékoltak és rokkantnyugdíjassá nyilvánítottak. Az a helyzet, hogy magányossá lettem, amit az eredményezett, hogy kikerültem abból a mozgalmas világból, amit közművelőként a művelődési ház teremtett számomra,  depresszióssá tett egy időre. Versekben próbáltam kiírni magamból a bánatomat, általuk próbáltam a depresszióból kitörni. A létezés igazolásának gondoltam őket.

– Az írásaid között néha felívelést vélek felfedezni, néha erős kedélyhullámzást. Melyik a jó meglátás?

– Mindkettő. A költemények többségükben belülről jönnek, és magamról szólnak, én vagyok mindegyikben benne. Ezek mindenféle irodalomelméleti, verstani ismeretek nélkül, ösztönösen jönnek, természetes, hogy a pillanatnyi hangulatomat, érzelmeimet tükrözik. S ezek valóban hullámzóak az aktuális állapotomnak megfelelően, de általánosságban valóban érzékelhető egy felívelés is.

– Megbékéltél a sorsoddal? Mások hasonló helyzetben jórészt emberkerülővé válnak, te nem. Szinte minden eseményen ott vagy, énekelsz a Sanctonicolaum Kórusban …

– Igen, mára megbékéltem, de ez nem volt zökkenőmentes és egyszerű. A betegségem kezdetén s még jó sokáig betöltött az elmúlás gondolata, erősen foglalkoztatott a mi marad utánam kérdése. Ez egyértelműen sugárzik a verseimből is. Az első áttörést, a „visszajövetel” lehetőségének gondolatát a tavalyi „Alföldi tájak, emberek” fotópályázat hozta meg, amikor is a zsűri az egyik képemet kiállításra méltónak ítélte Úgy mentem el a megnyitóra, hogy tudtam, szét fogok esni, mert a betegségem egyik jellegzetessége az, hogy a stressz felerősíti a remegést, a mozgáskoordinációs problémákat, ami engem mindig is nagyon zavart. De akkor elhatároztam, ezt bevállalom, kimegyek az oklevélért. Nem érdekel, hogy mások mit gondolnak, hogyan érek vissza a többiek közé. Akkor döntöttem el, hogy nem bújok el az emberek elől csak azért, mert olyan állapotba kerültem, amiről én nem tehetek.

– Volt ebben némi dac is? Mintha a már említett Maradok című versedben erre is lenne utalás.

– Talán igen, de csak addig, míg rá nem jöttem, állapotomból csak én csinálok problémát,  mások nem, elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Attól a pillanattól kezdve elmegyek mindenhová, ahová csak lehet. S akkortól sokkal jobb a közérzetem, javult az állapotom, jobban is érzem magam. Ma már se dac, se más nincs, pusztán annyi van, hogy „élni”, minél teljesebb életet akarok élni . Szeretem az embereket, szeretek köztük lenni, köztük töltődök fel, tőlük nyerek energiát.

Ebbe a betegségbe nem szabad belesüllyedni, mert az maga a halál. Ha azt mondod, nem tudok kikelni az ágyból, egy idő után tényleg nem tudsz kikelni, ha azt mondod, nem tudok arrébb menni, egy idő tán valóban nehezedre esik arrébb menni. Az orvosom azt mondja, javulásom csak 40%-ban köszönhető a gyógyszereknek. 60%-a saját magamnak, a hozzáállásomnak.

– Volt egy ilyen beletörődős szakaszod, amit legjobban tükröz az Otthon című versed. De evezzünk boldogabb vizekre! Vannak neked játékos verseid is – Halpaprikás nagy cicáknak, Párba beszéd, stb. Ezek nyilván a jó hangulatú pillanataidban születtek.

– Valószínűleg igen. Jön egy apró, játékos pillanat, eszembe villan egy szösszenet, s azt gyorsan leírom. Szerencsére egyre több olyan versem van, amiből nem az jön le, hogy a sebeimet nyalogatom, hanem az, hogy a belső világomnak van jó oldala is, amit örömmel megmutatok. Fölvetődnek olyan gondolatok, amelyekre az engem jól ismerők azt mondják, ez igen, ez már afféle bihari józsis.

– Amikor először találkoztam a verseiddel, azt mondtad, nem is gyűjtöd őket. Ez mára változott? Van valami terved, célod velük? Vagy megmaradnak kibeszélésnek?

– Azóta összegyűjtöttem őket. Szeretném, ha valaki segítene a válogatásban, akivel összeszednénk egy kis füzetecskére valót, amelyek megjelentetésre érdemesek lennének. Azt biztosan tudom, melyek nem alkalmasak erre, abban vagyok bizonytalan, melyek igen. Kb. harminc vers kiadatására gondolok, anyagi fedezetem pillanatnyilag nem volna rá, de bízom benne, mire oda kerülne a sor, össze tudnám szedni.

– Ez legyen a végszó?

– Ne. És ne is a versekről szóljon. Inkább rólam, az emberről. Arról, aki csaknem húsz évig közreműködött Törökszentmiklós közéletében népművelőként, köztisztviselőként, intézményvezetőként. S akinek a versek mellett még mindig sok szabad ideje van, amit hasznosan szeretne eltölteni. Szívesen vállalok feladatokat, szívesen segítek, ahol és amiben szükség van a tapasztalataimra. Akár négy órás állás formájában, akár karitative. Mert mint mondtam, akkor érzem, hogy élek, ha tevékenykedhetek, ha hasznosnak érezhetem magam.

– Akkor jöjjenek a felkérések, én pedig köszönöm a beszélgetést

Pásztor

Megosztás