Az elnök apja és a népbíróság: Sulyok Tamás rosszul tudja vagy hazudik

Karsai László történész

Székesfehérváron dr. Sulyok László néven egy ügyvéd volt 1945 előtt, s egy ilyen nevű ügyvéd ellen indult nyomozás a német megszállást dicsőítő, a magyar nemzetiszocialista mozgalom mellett mozgósító cikkéért a háború után. Magyarország új államfőjének, Sulyok Tamásnak apját dr. Sulyok Lászlónak hívták, aki fehérvári ügyvéd volt és bujkált 1945 után. Mit mondott erről eddig az elnök, és mi lehet az igazság? Karsai László történész írása.

A március 5-én hivatalba lépő új államfő, dr. Sulyok Tamás még az Alkotmánybíróság elnökeként 2023-ban a Kolozsvári Magyar Napok vendége volt, ott készített vele interjút a Krónika.

Ebben a beszélgetésben Dr. Sulyok Tamás azt állította, hogy szüleitől és nagyobb testvéreitől szerzett tudomást a családját érintő kommunista rendszer borzalmairól. Elsősorban arról, hogy édesapját 1946-ban távollétében halálra ítélte a népbíróság. Főleg és elsősorban azért, mert székesfehérvári válóperes ügyvédként elvállalta egy olyan asszony ügyét, akinek a férje később a város párttitkára lett. Ennek a párttitkárnak kapóra jött a leszámolás – állítja dr. Sulyok Tamás –, hogy nem csak a család vagyonát sajátították ki, hanem édesapjára halálos ítéletet mondtak ki. Szerinte csak úgy tudta elkerülni a kivégzését az apja, hogy tíz évig az ország másik felében bujkált, papírok nélkül.

Az biztos, hogyha valóban nagyon kellett volna dr. Sulyok édesapjának bujkálni, akkor az „ország másik felét” furcsán választotta ki, hiszen felsége szülővárosába, Kiskunfélegyházára költözött. A két város között a távolság (légvonalban) nem több 121 kilométernél. A nagy elrejtőzésben vele tartott a felesége és két idősebb gyermeke is, és a jövendő főalkotmánybíró és államfő is itt született 1956-ban.

Az interjúban elhangzott történetnek nincs valóságalapja.

Dr. Sulyok Tamás vagy rosszul tudja, vagy hazudik. Édesapját, dr. Sulyok László székesfehérvári ügyvédet soha, senki, legkevésbé a népbíróság nem ítélte halálra. Az igaz, hogy elkezdett bujkálni, de nem 1946-ban, és nem az állítólagos halálra ítélése után, hanem már 1945 tavaszán, közvetlenül a felszabadulás után.

1945. május 25-én rendelték el a nyomozást az ügyében, ekkor már hetek óta „szökésben volt” – áll a korabeli népügyészségi aktában. Azért körözték, mert tisztázni akarták a nyilas mozgalomban játszott szerepét. Pontosabban fogalmazva a Baky-Pálffy-féle náci kollaboráns kis pártban játszott szerepét. A hatóságok azért figyeltek fel rá, és ő azért látta jónak elrejtőzni, mert 1944. június 17-én a Fejérmegyei Napló a címlapon, közvetlenül Horthy Miklós kormányzó 76. születésnapját ünneplő egyhasábos cikk mellett „Zászlóbontás” címmel közölte dr. Sulyok Lászlónak, a Magyar Nemzeti Szocialista Párt (MNSZP) Fejér megyei vezetőjének a cikkét.

Az MNSZP-ről itt és most talán elég annyit megjegyezni, hogy mind a két itt említett vezetőjét, vagyis Baky Lászlót (hervadhatatlan „érdemei” voltak 1944-ben mint belügyi államtitkárnak 437.000 vidéki zsidó deportálásának megszervezésében) és Pálffy Fidélt ott találjuk Szálasi Ferenc alvezérei között az 1930-as évek végén. A jövendő „Nemzetvezetővel” főleg és elsősorban azért tűzött össze Baky és Pálffy, mert még Szálasinál is elvakultabban voltak nácibarátok. Baky az SS Birodalmi Vezetőjének, Heinrich Himmlernek volt a magyarországi bizalmi embere, Pálffy pedig az 1944 októberi nyilas hatalomátvételt követően földművelésügyi miniszter volt. Mindkettőjüket (ellentétben dr. Sulyok Lászlóval) a népbíróság valóban (és teljesen megalapozottan) halálra ítélte, és ki is végezték őket.

A magyar nemzetiszocialista párt új megyevezetője, dr. Sulyok László inkriminált cikkének bevezetőjében hazánk német (náci) megszállását azzal ünnepli, hogy 1944 március végén „végre levegőhöz jutottunk”. Szerinte mostantól újra a magyar lehet az úr a saját hazájában. Az 1944. június 17-én megjelent cikkben a „most” szó használata egy külön kérdést vet fel. A vidéki zsidóság jól megszervezett deportálása ekkor már jó egy hónapja zajlott. Ferenczy László csendőr alezredes, a német és magyar deportáló „illetékesek” közötti összekötő tiszt 1944. június 12-én jelentette többek között Baky László belügyi államtitkárnak, hogy a székesfehérvári gyűjtőtáborban 2743 zsidó van. Az úgynevezett III. tisztogatási akció keretében ebből a városból, és Győr, Komárom, Érsekújvár, Miskolc. stb. városokban hevenyészve megszervezett lágerekből június 11-én indult meg a zsidók tömeges deportálása. Június 12-én 12 óráig 6 vonattal 16.238 zsidót deportáltak. Az akció június 15-én ért véget.

Nem tudni, Dr Sulyok László cikkének megjelenését mennyivel előzte meg a kézirat leadása, mennyire utalt a székesfehérvári deportálásokra, amikor az országban végbement fordulatot éltette. Az biztos, hogy ennek az 1944. június 17-i újságnak a vásárlói a napokban megtörtént deportálások ismeretében olvasták és értelmezték azt a mondatot, hogy „most a belső megtisztulással egyidejűleg a magyar népi szervezettség útjára kell lépnünk, hogy a nemzet sebeit begyógyíthassuk”.

Dr. Sulyok László a cikkben szükségesnek látja még a nemzeti erők becsületes és alkotó összefogását, a lankadatlan harcot a győzelemért a szövetséges (és tegyük hozzá: náci) Németország oldalán. Egyetértően idézi pártvezetője, Baky László egyik beszédét, aki kijelentette: „Magyarországon nemzetiszocializmus lesz, ha pedig elbuknánk, az a halált jelentené.” Az MNSZP-ről azt állítja, hogy az ő pártjuk nem terrorizálta a munkásságot, nem űztek személyi kultuszt, nem vitték éretlen, gyerekes tüntetésekbe az utcai csőcseléket. 1944-es olvasói nyilván értették, hogy kikre céloz: Szálasira és nyilaskeresztes híveire. Dr. Sulyok mint az MNSZP Fejér megyei vezetője most kibontja a párt zászlaját, várják az esetleg eddig más pártokhoz tartozókat, a passzivitásba vonultakat. Dr. Sulyok cikke végén határozottan leszögezte: „A pártszervezetek kiépítését eszköznek tekintjük a magyarság jobb jövőjének kiműveléséhez. Jöhet hozzánk mindenki, akit zsidó vértől való mentessége, erkölcsi feddhetetlensége és magyar nemzetiszocialista meggyőződése erre feljogosít.” (A dőlt betűs kiemelést az eredeti cikkben használta a szerző vagy a szerkesztője – KL)

Cikkét „BÁTORSÁG! KITARTÁS! GYŐZÜNK!” üzenettel zárta.

Azt talán nem kell különösebben elemezni, hogy milyen elvakultnak, tájékozatlannak, nácibarátnak és antiszemitának kellett lennie annak, aki 1944. június közepén egy ilyen tartalmú cikket publikál, és elvállalja – kiharcolja magának? – az MNSZP megyevezetői posztját. Teljesen érthető, hogy dr. Sulyok László a háború után jónak látta, hogy elbújjon. Nem lehetett semmiféle válóperes védőügyvéd 1945-1946-ban, mert főleg emiatt a cikke miatt körözték. Nem túl sokáig.

1945. december 31-én a székesfehérvári népügyészség 645/1945. sz. alatt kelt határozatával a nyomozást az ügyében beszüntette. Most már konkrét vádat is megfogalmaztak: a Magyar Nemzeti Szocialista Párt megyevezetői tisztségét elvállalta, a nyilas Fejér Megyei Naplóban „Zászlót bontottunk” (sic!) c. vezető cikket tett közzé, melyben fasiszta és demokrácia ellenes irányzatok érdekében végzett propagandamunkát.

A nyomozás megszüntetését azzal indokolta a megyei vezető népügyész, hogy a gyanúsított a nyomozás során feltalálható és kihallgatható nem volt, személyleírása nem volt beszerezhető. Ehhez nem tette hozzá, hogy ezért az egy cikkért, a korabeli népbírósági gyakorlatot ismerve, legfeljebb néhány hónap börtönre ítélték volt dr. Sulyokot, ha más, súlyosabb bűnt, mint egy nácibarát és háborúpárti cikk publikálását nem lehetett volna rábizonyítani.

Mindenesetre „figyelő lapot” nyitottak ellene, és a népügyész jelezte, ha tartózkodási helye ismertté válik, ellene a nyomozást folytatni fogják.

1949. február 14-én. dr. Donner Tibor népügyész újra megindította ügyében a nyomozást, a „Zászlóbontás” című cikk és az MNSZP megyevezetői posztjának elvállalása miatt.

Dr. Varga László államügyész 1950. május 13-án ezt a nyomozást is beszüntette. Ennek előzménye, hogy Dr. Sulyok László több volt ügyvéd kollégája tanúskodott mellette, vagy önként tették ezt, vagy az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) székesfehérvári illetékesei felfigyeltek rájuk, és beidézték őket. Szinte szó szerint, egybehangzóan azt vallották, hogy az inkriminált cikk szerzőségét a gyanúsított már annak idején, tehát 1944-ben sem vállalta. Ketten, külön-külön azt vallották, hogy a cikket egy cisztercita nyilas pap írhatta dr. Sulyok László neve alatt – az eredeti cikk a nyomozás idején még nem volt beszerezhető – aki ezzel akarta volna a gyanúsítottat a nemzetiszocialista pártba való belépésre rábírni.

Ez egy nagyon elkésett, kissé nyakatekert és nehezen hihető magyarázat. Inkább arról lehet szó, hogy volt ügyvéd barátai ezzel akarták Sulyok bőrét menteni. Ha akarta volna, akkor 1944-ben Sulyok maga is kérhetett volna helyreigazítást, fenyegetőzhetett volna sajtóperrel, ha nem közli a lap, hogy a cikket nem ő írta. De legkésőbb a háború után elsőként ezt próbálja tisztázni. Ha ártatlan lett volna, akkor hosszú évekig aligha bujkál, és ha már 1944-ben nem tiltakozott, hogy a nevével visszaéltek, akkor már 1945-ben jelentkezhettek volna a mentő tanúi.

1950. január 30-án hallgatták ki dr. Miklós Géza (Székesfehérvár, 1905-?) székesfehérvári ügyvédet az ÁVH Székesfehérvári Osztályán, aki elmondta, hogy amikor az inkriminált cikk 1944-ben megjelent, Sulyokkal találkozott az utcán, és megkérdezte tőle, hogy felcsapott-e cikkírónak. Sulyok akkor azt mondta neki, hogy a cikket nem ő írta. Sulyokról még elmondta, hogy annak ellenére, hogy honvédségi védőügyvéd is volt, „erősen exponálta magát a zsidóság mellett”. Sajnos erről az állítólagos zsidóbarátságról semmi konkrétumot nem tudott elárulni dr. Miklós.

1950. február 3-án dr. Jámbor Zsigmond (Székesfehérvár, 1907-?), szintén Sulyok régi ügyvéd kollégája, ugyanezt a történetet mesélte el az ÁVH Székesfehérvári Osztályán. Jó hat év távlatából ő is emlékezett arra, hogy ő is az utcán futott össze barátjával, és ugyanúgy megkérdezte tőle, hogy mi van, „felcsaptál zsurnalisztának”, mire dr. Sulyok nevetve azt mondta, hogy még a cikket sem ő írta. Dr. Jámbor is jónak látta megjegyezni, hogy: „Nevezett az üldözött zsidósággal jó viszonyt tartott fenn.”

1950. február 8-án még mindig nem tudták az ÁVH Székesfehérvári Osztályán, hogy dr. Sulyok László hol tartózkodik. Viszont a nyomozást, nagyon valószínű, hogy az ügy érdektelensége és a fentebb idézett mentőtanúk miatt nem sokkal ezután megszüntették. Tehát szó sincs arról, hogy halálra ítélték volna, még csak le sem tartóztatták. Belépett a Baky-Pálffy-féle nemzetiszocialista pártba, az inkriminált cikket ő írta, ezért rejtőzött el, majd néhány év múlva sikerült régi kollégáival összefogni, akik őt tisztára mosták.

Most már csak egyetlen kérdés vár tisztázásra: tudja mindezt az apjáról dr. Sulyok Tamás főbíró, az új államelnök, vagy nem? Ha tudja, akkor tudatosan hazudik, hamisít, legendát gyárt nemzetiszocialista apja állítólagos halálra ítéléséről. Vagy csak egy nagyon könnyen megtéveszthető, naiv emberről van szó, aki mindent elhisz, amit szülei és/vagy idősebb testvérei neki (be)mesélnek?

Neki, mint képzett jogásznak, akinek ismerősei között talán még történészek is vannak, könnyű lett volna ellenőrizni, hogy édesapja neve szerepel-e az 1945 után halálra ítéltek mintegy 500 fős névsorában. Jobb lett volna, ha mielőtt elkezdi terjeszteni, hogy apját a gonosz kommunista népbíróság halálra ítélte, és szegénynek tíz évig kellett bujkálni, először megpróbál utánanézni annak, hogy milyen politikai nézeteket vallott dr. Sulyok László székesfehérvári ügyvéd 1945 előtt. Könnyen ráakadhatott volna Budapest Főváros Levéltárában a XXV.60.f, vagyis a Budapesti Államügyészség politikai anyagai között a 30936/1950. sz. vékony dossziéra.

Az államelnök apja csak egy szimpla náci szimpatizáns, szélsőjobboldali és antiszemita vidéki ügyvéd volt, nem a kommunista terror ártatlan áldozata.

A cikk szerzője Karsai László történész

hvg.hu