Az egri vár viadaljának igaz története

Berényi László

A történelemkönyveket mindig a férfiak írták, így a nők tevékenysége, sokszor történelmet befolyásoló szerepe legtöbbször elsikkadt. Egetverő dolognak kellett ahhoz történnie, hogy a nőket legalább megemlítsék.

Sokan leírták Eger ostromának történetét Tinóditól Gárdonyiig, de tudatlanságból, szeméremből, vagy épp önérzetből (nehogy már a nők lepipálják őket!) mégiscsak elhallgatták a valót.

Ez jutott eszembe a közelmúltban, ahol egy érdekes történetet hallottam egy kis faluban.

Így mesélte nekem egy sarudi öregasszony:

– Bijony, hazuttak nekünk mindég. A püspök idejeibe is, a komonisták is, mëg ezëk is. Mëg régën is sëmmibe vëtték a szëgény embërt. Így vót ez má’ a törökök idejibe is, arrú së monták el az igazat, ami Egerbe vót.

– Hát ott mi volt?

– Elmondom én, gyerëkëm, ha akarod hallanyi.

A vár védői jóformán már az utolsókat rúgták, elfogyott a muníció, a kondíció, alig volt épkézláb ember. Már túl voltak a húslevesen, a forró szurkon, amit a nők zúdítottak a létrákon felfelé mászó törökökre, amivel visszaverték az aznapi támadást.

Másnap a törökök erős ágyútüzet zúdítottak a várra, de erre a várból nem érkezett válasz. Ebből tudták a törökök, hogy a várban már nincs lőpor, lövedék. Mindössze egy kisfiú lőtt vissza a parittyájával. Szemen is talált egy törököt, aki magyarul kiáltott rá:

– Ne szemtelenkedj! – A fiúcska is hamar abbahagyta a lövöldözés, mert már az apró köveket is mind ledobálták.

A törökök végső rohamra indultak, hitték, hogy a megfogyatkozott, kimerült védők már nem lesznek képesek visszaverni a támadást. Ostromlétrák százait támasztották a várfalhoz, meg is indultak rajtuk felfelé a törökök. Egyik kezükben pajzs, a másikban kard vagy szúrófegyver.

Dobó, a várkapitány kétségbeesésében összehívta a várban lévő nőket.

– Elfogytak a katonáink, elfogytak a fegyverek. Emberi erő már meg nem állíthatja a törököt! Már csak az asszonyi erőben bízhatunk! Fel hát, lányok, asszonyok a falakra!

Az asszonyok elértették és szó nélkül rohantak a falakra. Az öregasszonyok elszaladtak a megszokott szerszámaikért, amikhez legjobban hozzászokott a kezük. A lányok, fiatal asszonyok meg a mellyükrű a nykukba húzták az ingvállat, a hosszú szoknyájukat derékig felhúzva a szoknyájuk korcához tűzték és szétvetett lábakkal várták a törököket, akik közül az elsők már majdnem felértek a létrák végére.

De a látvány hatására, ami eléjük tárult, tovább nem jutottak. Hirtelen megkeményedő pecerük beleakadt a létra fogába, s ahogy ki akarták magukat szabadítani, egyensúlyukat vesztve lezuhantak, magukkal sodorva az alattuk lévőket.

De sok volt a törökök közt a csíra is, akikre nem hatott a női báj. Azokat meg az öregasszonyok kapával, moslékkeverővel, mángorlóval, nyeles serpenyővel verték főbe, ahogy megjelent a fejük a várfal szélin. Az egyik fogatlan vénasszony a mosófazekat forgatta vitézül, az utolsó török fejre meg egyszerűen csak ráborította, mert már nem volt ereje felemelni. Aztán belerúgott a fapapucsával, hogy akkorát kondult, mint a nagyharang. 

„A maradék törökök fejvesztve menekűtek. Keves túlélő maratt, azok mëg rëttëgve mesétek a tábortüzekné az új, félelmetës fegyverrű. Mer, aki elveszti a fejit, az elveszti a fejit!”

A magyar meg a külországok beli krónikások (mind férfiak) szégyenükben, hogy nők mentették meg az egri várat, hallgattak az eseményről. A parasztok, az egyszerű emberek „csacska meséire” pedig nem adtak.

Szemtől Szembe

Megosztás