Állandóság az állandó mozgásban

Január 22-én Pogány Gábor Benő szolnoki szobrász kiállításának megnyitójával kezdődött Törökszentmiklóson, az Ipolyi Kulturális Központban a magyar kultúra ünnepe. A művész élete igen változatos és mozgalmas volt, két dolog viszont kitörölhetetlenül állandósult benne: a hit és a mitológia – legyen az bármely népé, bármely vallásé – tisztelete és szeretete, ami művészetében is tükröződik. Többek között erről az állandóságról és mozgalmasságról beszélgettünk a megnyitó után.

– Egyszer egy riportodban azt mondtad, a nagyszüleid egyszerű parasztemberek voltak. Hogyan lettél ezzel a háttérrel diplomás értelmiségi, szobrászművész?

– Másodgenerációs értelmiségi vagyok, előttem a szüleim már kitaposták az utat. A bölcs nagyszülők mind a két ágon kitaníttatták őket, mindketten diplomát szereztek, mindketten művészek lettek. Nekem már értelmiségi hátterem volt. könnyebb volt a dolgom.

– Ahhoz képest, hogy ők kitaposták az utat, a tiéd, a szobrászművészségig vezető, elég kacskaringósra sikeredett.

– Így is lehet fogalmazni, de én inkább élmény-és tapasztalatgyűjtésnek, a mindent kipróbálás szándékának, esetenként kényszerűségnek nevezném a girbegurbaságot, a cél ugyanis kezdettől ugyanaz, a szobrászkodás volt.

Először Szegedre, a művészeti szakközépiskolába jelentkeztem. Fel is vettek, de kollégiumot nem kaptam, a szülők pedig az albérletet nem tudták volna finanszírozni. Akkor apám felvitt Pestre, s ott bekerültem az Iparművészeti Szakközépiskola esti tagozatára bronzöntő tanulónak. Mit mondjak, nem volt az igazi. Reggel 6-tól 12-ig dolgoztam az öntödében, délután 2-től pedig jött az iskola, az elméleti órák. Fiatal voltam, saját korosztályommal jóformán nem is találkoztam, úgy éreztem, nincs is életem. Átmentem nappalira, kollégiumot is kaptam, két év szobrász szak után átmentem az ötvösökhöz, s ötvösként is érettségiztem. Egy ideig voltam bronzszobrokat, plaketteket összeállító, azokat készre munkáló, díszítő cizellőr is. A főiskolán viszont szobrászként diplomáztam

– Jártál tanulmányi úton Skóciában, Olaszországban, Franciaországban, Svájcban és Romániában. Lehet mondani valamelyikre, hogy ez volt a legérdekesebb, leghasznosabb?

– Nem. Más és más vonatkozásban, de mindegyik érdekes,  izgalmas,  roppant tanulságos volt. És óriási élmény! Skóciából átrándultunk, bejártuk a British Múzeumot, feledhetetlen élmény volt. Skót szobrászműhelyben dolgoztunk, az itt készült munkákból egy nemzetközi fesztiválon kiállítás nyílt. Szobraink olyan kiállító teremben voltak, ahonnan átnézve a másikba, Degas, Monet, Renoir és Rodin műveit láthattuk. Egy szobromat, a Felhőnjárót köztéren állították ki, azóta is ott van. Akkor szerepeltem életemben először újságban, a legnépszerűbb skóciai lapban ugyanis fényképes cikk jelent meg rólam és alkotásomról. S mindez még főiskolásként történt meg velem, nyugaton, ahová akkoriban nagyon kevesen juthattak el!

Olaszországba Ozsvári Csaba barátomnak, az egyházművészet kiemelkedő alakjának jóvoltából jutottam el friss diplomásként. Voltunk Rómában, Firenzében, Nápolyban, s azt hiszem, az antik és reneszánsz művészetek hazájáról nem is kell semmit mondani. Romániában, Erdélyben, Kézdivásárhelyen egy nemzetközi lovas művésztelepen voltam, ami a lovak miatt volt rendkívüli élmény, egy svájci barátommal az ottani múzeumokat néztük meg. Franciaországba kiállítóként hívtak meg, ott szisztematikusan végignéztem a gótikus katedrálisokat

– A szobrokat nézve  egyértelműnek látszik a misztikumhoz, a mitológiához való erős kötődésed, legyen az keresztény, antik vagy ősmagyar. Honnan ez a vonzódás?

– Itt kicsit vissza kell kanyarodni a nagyszülőkhöz. Tőlük az 50-es években mindent elvettek, de egyet nem tudtak, a hitüket. Szüleim is én  is a Rákosi-érában, Kádár- korban kellett élnünk, marxizmus-leninizmust kellett tanulnunk, de nagyszüleimtől vallásos neveltetést kaptam. kisgyerekként vittek a templomba, megtanultam és mondtam is az imádságokat. S mivel életem legszeretettebb embereihez kötődött a vallásos élmény, nyilván erősebbnek bizonyult a fentebb említettnél. Bár idővel halványult bennem a kereszténység átélése, a lelkem mélyén mindig megmaradt. Középiskolás koromban még Közép-Európa legrégibb és leghíresebb zarándokútját is végigjártam Ozsvári Csaba barátommal gyalog,vonaton és stoppal. Lengyelországban, Czestochowában,  egy pálos kolostorban van egy Szűz Máriát ábrázoló ikon, amelynek a középkor óta csodatevő erőt tulajdonítanak, s ma is ezrével özönlenek oda a zarándokok Európa számos országából.

– Ez a keresztény vonulat. És az antik, az ősmagyar?

– Kövezzenek meg érte, de én úgy gondolom, nincs sok Isten, csak egy, s ez az egy van, ha más-más köntösben is,  mindenütt, így az ősmagyar és antik görög gondolkodásban, hitben, kultúrában is. A mindennapi életet mindig is teljesen átszőtte az ember és teremtőjének kapcsolata

– Az ország különböző tájain, városaiban vannak köztéri szobraid, számtalan helyen volt kiállításod országosan ismert szobrász vagy. Miért jöttél vissza Szolnokra, miért ragadtál itt?

– A Szolnoki Művésztelep miatt. Gyerekkoromban jártam apámmal először ott, s olyan mély benyomást tett rám, hogy azt mondtam, ha felnövök, itt akarok élni és dolgozni. Ennek a helynek atmoszférája, művészi kisugárzása van, itt alkotott művészi példaképem, Aba Novák Vilmos, rajta kívül számos festő nagyság. Ez a művésztelep 1902-ben épült és alakult polgári összefogásból több mint száz éve, így történelme is van

– Tehát nem azért, mert az önkormányzat támogatna megrendelésekkel. Bármerre megyünk a városban, mindenütt a szobraiddal találkozunk.

–  Azok szinte mind civil megrendelésre készültek. Az utóbbi huszonegynéhány év alatt alig volt városi megrendelésem. Én mindig igyekeztem megtartani politikai függetlenségemet. Természetesen megvan a saját politikai, ideológiai véleményem – ez műveimből, s akár ebből a riportból is kiderül, de semmilyen politikai erőnek nem akarok az uszályába kerülni.

– Dédelgetett terveid között szerepelt egy művészeti szakközépiskola létrehozása, amelynek a kezdeti időben igazgatója szerettél volna lenni. Nos, ilyen iskola, a Magiszter Művészeti Szakközépiskola és Gimnázium létezik, de a te neved nem található a művésztanárok listáján.

– Nem, mert egy ideje nem tanítok ott. Tanítottam, de az utóbbi időben annyi munkám lett, hogy a tanítást már nem tudtam vállalni. Az igazgatóságról pedig azért tettem le, mert rájöttem, hogy egy ilyen feladat ellátása nem egyszerű, ahhoz megfelelő végzettség s egész ember kell. Nekem meg a tanításra sem jut időm. De erős az elhatározásom, hogy jövőre visszamegyek, mert a munkám mellet imádok oktatni is. Remélem, sikerül a kettő között a megfelelő egyensúlyt megtalálni, mert alkotni és tanítani, az volna tökéletes.

– Legyen jövőre minden tökéletes! Köszönöm a beszélgetést.

Pásztor

Megosztás