A kalap

Közzétéve ekkor: 2020 május 7. 11:27

Mese a régi paraszti világból

Berényi László

Nagyapámmal a borbélyhoz indultunk. Meglátott valamit a hegyes szemével Godóék előtt az árokparton.

– Szalaggy má, fijam nézd mëg, mi tályog az! – Megnéztem, egy ócska kalap volt, de olyan zsíros, piszkos volt, hogy csak két ujjal fogtam meg.

– Amilyen az állapottya, lëhet, hogy szándékosan vette el valaki. Mer kalapot nem szokás elhagyni. Csak észrevëszi tán, akinek lëesik a fejirű. Hanem eriggy csak haza, oszt hozzá a góré aló’ egy fétéglát.

– Minek az, nagyapám?

– Majd mëttudod!

Hoztam téglát, nagyapám addigra odaért a műhely elé.

– Tëdd a tégát kicsit ódalt a járdátú, oszt rá a kalapot. Szójj Miska bátyádnak, engeggye kihozni a padot a jó időre. Oszt lessük, mi lësz a kalappal.

Felfigyeltek a párbeszédre a műhelyben lévők. Miska bácsi maga hozta a padot. Kuncsaft nem volt, csak tanyázó, így Miska bácsi is kiült mellénk, nem értette ő sem nagyapámat.

– Mer az embër olyan, hogy ha kalapot lát a fődön, elő belerúg, oszt utánna vëszi fël, ha fëlvëszi ëgyáltalán.

Bottal járó öreg jött arra először. Messziről megláthatta a kalapot, mert észre sem vette a padon ülőket. Megpiszkálta a botjával a kalapot, aztán a botra támaszkodva féllábra ügyeskedte magát, a másikkal belerúgott, csak úgy öregesen.

Mégis majd hanyatt esett.

– Hogy a zíz ëgye mëg, majnem elejtetëtt! – Akkor nézett csak szét. – Mi van a kalap alatt?

– Kő. Azt lessük, belerúg ë mindënki a kalapba. Mer úgy szokták. – Odatapogatott az öreg a padhoz, ő is kíváncsi volt, belerúg e más is. Átadtam a helyem, én meg a lépcsőre ültem. Feri bácsi volt a következő, a Jánosi tanyáról került Nánára, mint nagyapám is. Feri bácsi édesapám korú volt, hóolvadástól hóesésig mezítláb járt. Néha még kopogott is a járda, ha erősebben lépett, olyan kemény volt a talpa. Mondták, még a 100-as szög is elhajlott a talpa alatt, ha rálépett.

Ő is hamarabb vette észre a kalapot, mint a kint ülőket. Ahogy odaért, jókorát belerúgott, aztán a lábát fogva fél lábon sergett egy darabig. Nem tudtuk megállni nevetés nélkül.

– A jó istenit maguknak! Még lëveti a körmöt a lábam!

– Hát mé rúgtá bele?

– A Jóisten se tuggya. Csak úgy gyött.

– Gyere ide, oszt lessed tísis, hogy rúgnak bele mások. – Feri bácsi leült mellém. Egy fiatalasszony érkezett.

Odaköszönt a társaságnak és nevetve így szólt:

– Mé nem fordíjják mëg a kalapot, így nem tësznek bele sëmmit! – Már ment is tovább.

Borcsa néni jött. Messziről észrevehette, mert már mondta is:

– A rosseb mëgëszi az ilyet! Má mëgint elitta valamëlyik boroskanta a zeszit! Oszt még a kalapját is elhaggya! Jobb vóna, ha a fejit hagyná el, mer a kalap többet ér, ha ilyen csesznye csetrës is! – kissé görnyedt tartásával elballagott, motyogott még valamit, de nem értettük.

Egy velem egykorú kisfiú volt a következő. Hanyagul odavetett egy Dicsértesséket a társaságnak, aztán minden figyelmét a kalapra fordította, s jókorát belecsördített, mezítláb. Aztán sírva leült a kalap mellé. Odaszaladtam, megnéztem a lábát. Piros volt a rüsztje, fájhatott, de más baja nem lett. Akkor aztán kivettem a követ a kalap alól.

A következő érkező egy jövőnyári legény volt, egészen a Tolnaiék sarkáig elfocizott vele.


Megosztás

1 hozzászólás

  • Kiss Péterné says:

    Szeretettel gratulálok Berényi Lászlónak ! Remélem, még sok ilyen értékes, élvezetes írásával találkozhatunk az oldalon! További sok sikert kívánok ! Baráti üdvözlettel: Kiss Péterné

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .



Hirdetés