A fecskék

Berényi László

– Ereggy má, fijam, nézd meg nagyapádot, nagyon elmaratt a kocsmába! – szólt édesanyám egy reggel. Odamentem, a szokásos kép fogadott: Körülülték az emberek a mesélőt, aki ezúttal nem nagyapám volt. Az előzményt ugyan nem hallottam, ám épp akkor kezdte a mondókáját egy öreg. Persze, hogy ottragadtam én is. – Avval gyött haza az onokám a hittanrú, hogy Dávid homlokon lőtte parittyával a nagy behemót Góliátot, ammëg assë mondta, jóestét, csak hanyatt vágta magát, oszt mëhhótt. A pap még azt is elmagyarázta, milyen a parittya. Csinát is a gyerëk ëgyet, úgy vótam vele, hagy csinájja, avval is ügyesëdik. Mikor kész vót, beletëtt a parittyába ëgy rögöt, oszt aszonta:

– Nézze csak, nagyapó, biztos eltanálom a nagy diófát a kertünk farába. – Elő mënnéztem, nincs ë kint a kertfarosi szomszéd, nëhogy kárt tëgyën benne. Jól mëfforgatta a gyerëk a parittyát, elengette az ëgyik maddzagját, oszt pont háton tanáta a harmadik ódalszomszédba Emer nénit. Óbégatott szëgény ëgy darabig, assë tutta, hunnan gyött az istencsapása, së hogy mi tanáta el. Elvëttem oszt a gyerëktű, ilyen mëbbízhatatlan szërszámmal nem jáccunk. Másnap befőttes gumibú csinát puskát. Avval mán ára lőtt amére akart, ha nem pontosan is.

– Mindég nézz körű, ha lősz, nëhogy embërt tanájj! – mondtam neki. A kútostor hëgyibe szát épp ëgy fecske, a gyerëk mëg mingyá célba is vëtte. Mijelőtt elengette vóna a mëffeszített gumi végin a bőrt, a botommal a kezire csaptam. Kicsit akartam, de olyan bëcsületësre sikerűt, hogy még másnap is vërës vót. Mávogott ëgy darabig.

– Fecskére nem lövünk! Vérëset ad a tehen! Mesélëk nekëd valamit a fecskérű, hogy letközelebb mëbbëcsűdd őköt.

***

– Átok ëgy embër vót Tót Miska. A száján hordozta a falu az állandó gazságai miatt, mindég csinát valamit, ami elámította az embërëkët. Kerűték is, mint a dögkutat. Pedig sok fődet, szép gazdaságot hagytak rá a szülők. Tán avvót a baj, hogy hamar magára maratt, oszt sëmmi korláttya nem vót neki. Fájin, dógos lyány lëtt a felesége, hamar lëtt ëgy fijok is. Csak idejig-órájig juhászodott mëg a fija születésekor. Nem tartott soká a jámborság, gyorsan visszaszokott a kocsmába, belekötött az élő fába is. Hun mëvvert valakit, hun őt agyabugyáták el.

Akar így vót, akar úgy, otthon alaposan mërrakta az asszonyt, el nem felejtëtte sosë, nem zavarta a gyerëk rívása së. Ëccer aztán, ahogy hazatántorgott, nem lelte az asszonyt a gyerëkkel. Káronkodott, szitta a Jóistent is, tört, zúzott a házba, míg lë nem terítëtte a bor. Az állatok nyerítëttek bőgtek visítoztak az éségtű, szomjúságtú. Mán a szomszédok nem tutták hallgatni az állatok szënvedésit, mëgitattak, mëgëtették őköt. Rëggel annyira eszire gyött, hogy ellátta az állatokot. Nem vót elkészítve a früstök, ahogy lënni szokott, ëtt pár falatot abbú, amit tanát. A dóga helyëtt mëgint a kocsmát vëtte célba. Ott belekötött az uradalmi kondásba, ammëg úgy mëvverte, hogy a haverok húzták haza, belökték a kapun, oszt otthagyták. Ha életrevaló, mëmmarad.

 Nagy nehezen eszire keverëdëtt, magára öntött vagy három rocska hideg vizet a kútná, oszt leült a szomszéd ház padkájára. Csak lesëtt, mint a hugyozó malac, ki së látott magábú. Ëccër csak csicsërëgni kezdett a fecske az istállójuk eresze alatt. Mintha csak neki énekëlt vóna, de olyan szépen fújta, hogy elfelejkëzëtt minden bajárú. Leste a fecskét, a fészket. A fecske elszát, s hamarosan négy kis sárga csőrű fejecske jelënt mëg a fészëk szélin, követëlve az ebédët. Hamarosan visszagyött a fecske, bogarakkal teli csőrrel, s ëtette a fiókákot. A párja is visszatért, de nem bogarat, hanem sarat hozhatott, mert a fészek ódalán igazított valamit. Még fordult vagy hármat sárral, oszt a fészek ódaláho kente. Nëgyeggyire mán az is bogarakot hozott. Miskát tejjesen lënyűgözte a fecskék ténykëdése. Mindkettő a csalággyával törődött, mëgállás nékű horták a férgekët, vagy a sarat, ha az këllëtt. Még az oktalan állat is tuggya, mi a dóga, csak az embër olyan hitvány, kocsmába butíjja (butítsa) magát. Mëg elhenyéli Isten szép napját. Leste még ëgy darabig a fecskékët, közbe ëgyre jobban szégyëllte magát. Van ëgy tündéri felesége, ëgy aranyos kisfija, oszt csak báncsa őköt, ahelyëtt, hogy törődne velük, mint a fecskék a csalággyukkal. Az ital, ami kihozza belűle az ördögöt. Elcsendësëttek a kisfecskék, valamelyik szülő mëg rázendített ëgy csodás dalra.

 Soha nem érzëtt valami támatt benne. Oszt mëffogatta, hogy példát vësz a fecskékrű. De nemcsak úgy magába, kimondta hangosan is. „Most aztán elválik, embër vagyok ë, vagy szar!” Még a szomszéd is mëhhallotta. Üldögét még ëgy darabig, hogy hun kezgye (kezdje). Először is ellátta az állatokot, aztán bemënt a házba. De farral gyött kifele, olyan fëlfordulást tanát. Ő biz evvel nem tud mit kezdeni. Vakarta az üstökit két kézzel, oszt hirtelen eszibe vágódott Vilma, az ëgyik cigányasszony, aki sokat segítëtt házakná, mëbbízható, rendës vót. Elmënt hozzá, elmondott mindënt neki, mëg, hogy mit kéne csinálni. Rendët, mëg főzni rá, amíg rendës embër nem lësz belűle. Akkor majd visszahozza a feleségit mëg a fiját. Vilma hamar rendët csinát, mëffőzött.

– Nem is tudod, Miska, milyen jó így főzni, ha van mibű! – Úgy főzz Vilma ezután, hogy a családodnak is jusson! – Délután Miska előkészűt a határbeli munkákho, oszt másnaptú kezdve olyan lëtt, mint mindën tisztësségës embër a faluba. De mindën nap mëgát pár minutára, hogy lesse a fecskékët.

Aratás, cséplés után, mikor mán mindën rendbe vót a portán, tetőtű talpig mëmmosakodott, fëlvëtte az ünneplő ruháját oszt elmënt az asszonyájé, mëg a fijájé. Elmondta, mi történt vele, sëmmit së hallgatott el. Olyan lënne, mint a fecskék, de ehhë këll a párja, mëg a gyerëk is. A felesége elmondta, hogy a szomszéd beszámolt neki a fogadalmárú, s hogy tarcsa is magát hozzá. Ezé hazamëgy vele, bízik a szëbb jövőbe. Úgy is vót. Amikor a fecskék elénekëlték a kútostoron a búcsúdalukot, Miska könnyes szëmmel kívánt nekik jó utat és szërëncsés visszatérést. A fecskék pedig tavasszal visszagyöttek mindën évbe. Vagy kitatarozták a fészküköt, vagy újat építëttek. Azóta is folyamatosan fészkel ëgy fecskepár az istálló eresze alatt.

– Mindég szánny ëgy kis időt a figyelésükre, fijam, sokat tanúhacc tűlük.

– Csak nem maga vót az, nagyapám? A maga neve is Tót Miska!

– De biz én! Öreganyádot is mëkkérdezhetëd, úgy vót ë.

Megosztás