A fafaragó, akit elfeledett városa

Közzétéve ekkor: 2018 október 13. 10:05

Pásztor Gábor

Berecz Sándor a műhelyében.  Most díszes nyeregtartó készül

A közmondások a világot, az emberi természetet megfigyelő, vagy éppen a bibliából átvett népi bölcsességek, amelyek igazságtartalmával nehéz lenne vitatkozni, mert hétköznapjainkban is nem egyszer igazolódnak. Mint alább kiderül, így van ez a „Senki sem próféta a saját hazájában” mondás és Berecz Sándor törökszentmiklósi fafaragó esetében is, akinek az ország több részén volt már kiállítása, munkái elkerültek külföldre is, itt helyben viszont 45 év alatt alig kapott lehetőséget, hogy a város közönsége előtt bemutatkozhasson.

A faragoott kerítésoszlopon történelmünk nagy eseményi

A faragott kerítésoszlopon történelmünk nagy személyiségei, eseményei: Árpád,  Szent István megkoronázása, Rákóczi, 48/49-es szabadságharc

Az elfeledettségben magam is ludas vagyok, hiszen mintegy negyedszázada tudósítottam a második kiállításáról, aztán én is teljesen megfeledkeztem róla.  Nemrég a régi újságokban keresgéltem, s a Törökszentmiklós és Vidéke egyik számában rábukkantam az akkor készült cikkre. Felrémlett, hogy fafaragói minőségében azóta sem hallottam róla, azt sem tudom,  alkot-e még, vagy végleg elment a kedve a faragástól, mint ahogy egyszer ez már megtörtént. Gyarlóságomon kicsit javítandó, megkerestem, s ha már megkerestem, el is beszélgettünk.

Mikor és hogyan is voltak azok a kiállítások? Miért is ment el a kedve a fafaragástól?

– 1973-ban volt az első, egy csoportos kiállításom Kada Pista bácsival, festőkkel közösen. Utána viszont mintha megszűntem volna létezni, senki nem keresett, érdeklődött, élek-e, halok-e, dolgozok-e,  kiállításra nem invitáltak. Kicsit el is ment a kedvem, sokáig nem is faragtam. Igaz, közben építkeztem is, kellett a pénz, nagyon sokat dolgoztam, nem is igen értem rá a hobbimra. Persze, ha érzem, hogy igény van rám, szorítottam volna időt. Évek teltek el, befejeztem az építkezést, anyagilag viszonylag rendbe jöttem, több lett a szabadidőm is. Úgy gondoltam, csak vissza kéne térni a faragáshoz. Dolgozni kezdtem a magam örömére, munkáimat a rokonoknak, ismerősöknek adtam.

Eltelt bő húsz év, mikor újra kiállíthattam. Erre 1994-ben került sor a Szentmiklósi Napok keretében. Szabó Antal tanár úrnak jutottam az eszébe, ő hívott meg egy kiállításra a Helytörténeti Múzeumba. Hozzáteszem, hogy erre sor kerülhessen, előtte ki kellett festenem a termet, tárlatra alkalmassá kellett tennem.

 Ha jól emlékszem, akkor felmerült egy komoly megbízatás lehetősége is.

Borotvatartók és faragott pipa

Borotvatartók és faragott pipa

– Igen. Úgy volt, felkérnek, faragjam meg a tizenhárom aradi vértanú kopjafáját, amelyek a múzeum kertjébe lettek volna felállítva. El is készítettem a költségvetést, két hétig tervezgettem, szakemberekkel tárgyaltam. Már ott tartottam, megrendelem a szükséges faanyagot is, amikor dugába dőlt az egész. A képviselő-testület ugyanis úgy döntött, hogy anyagi fedezet híján lefújja a tervet. Azóta máig nem keresett a kutya sem. 2014-ben ajánlkoztam egy kiállításra a művelődési házban, de azt mondták, erre nincs lehetőség. Többé nem is próbálkoztam.

– De most nem hagyta abba a mesterséget, sőt képezte magát. Képzőművészeti táborokba járt, tanult, csiszolódott, s ha nem is Miklóson, de kiállított.

– Így volt. több helyen is voltam táborban, kettőt emelnék ki közülük, a legismertebbeket, Sződligetet és Zebegényt. Hivatásos, elismert iparművészek foglalkoztak velünk, nagyon sokat tanultam, új fogásokat sajátítottam  el, megismertem a mesterség minden csínját-bínját, ellestem a szakmai titkokat. Ezzel a szakmai tudással felvértezve eljutottam több városba. Kiállítottam Szolnokon, Berekfürdőn, Debrecenben, a már említett Sződligeten és Zebegényben, több alkalommal Budapesten is. Innen egyszer egy második díjat hoztam el.

Az ezen a kiállításon szereplő tárgyaim közül hármat is el akartak vinni Finnországba, hogy ott is bemutassák, de máig sem tudom,miért, nem adtam oda. A mai eszemmel gondolkodás nélkül odaadnám. Mint ahogy később belementem, hogy a dolgaim közül vigyenek az Egyesült Államokba, Németországba. A közelmúltban megállt a házam előtt egy külföldi rendszámú autó, a tulaj azt kérdezte, hogy a saját készítésű székely kapumat szét lehet-e szedni, mert ő azt megvenné és elvinné.

– Tegyünk egy kis kiugrót! Hogyan kezdődött a fával való szerelem? Családi örökség?

– Egyetlen felmenőm, rokonom sem volt fafaragó. Bevonultam katonának, s mivel szakmám szerint szobafestő vagyok, a katonáskodás helyett inkább dolgoztam. Viszonylag nagy volt a szabadságom és sok volt a szabad időm. Az asztalosműhelyben egy miklósi ismerősöm volt beosztva, sokszor beültem hozzá beszélgetni, az időt múlatni. Ott, a műhelyben kaptam kedvet a faragáshoz, mert jó időtöltésnek is bizonyult, s nyugtatólag is hatott rám. A kézügyességem megvolt hozzá, rajzolni is jól tudtam, fa is volt, így hát különösebb akadály nem merült fel. Eleinte természetesen egyszerű dolgokat faragtam, de az idők folyamán és a kézműves táborok révén egyre magabiztosabb lettem, egyre szebb és bonyolultabb dolgokat tudtam elkészíteni.

Milyen fával, fákkal szeret dolgozni? Honnan szerzi be ezeket?

– Csak keményfát veszek a kezembe, abból viszont gyakorlatilag mindegy, milyet használok. A gyümölcsfákat szeretem leginkább: dió, cseresznye, szilva, eper, de jöhet a tölgy, a bükk és a gyertyán is. Ezeket gyönyörűen lehet vésni. A puha fák szálasak, a szálak gyakran kibomlanak, könnyen repednek.

Díszes mángorlók

Díszes mángorlók

Honnan veszem őket? Sok helyen dolgoztam, sok helyen ismernek, tudják, hogy ezzel foglalkozom. Gyakran megkérdezik, kell-e ilyen vagy olyan fa, de magam is érdeklődöm.

– Egyre nagyobb elismertségnek örvend a népművészet, egyre nagyobb a kereslet a termékei iránt. Meg lehet, meg lehetne a fafaragásból élni?

– Meg lehet, valószínűleg én is meg tudtam volna, ha nem olyan lennék, amilyen. De nem vagyok egy sorozatgyártó típus, ha valamiből többet csinálok, azt nem szívesen csinálom és nem is szívvel-lélekkel. Tudom, mert   volt rá példa. Általában egyedi darabot készítek, attól viszont nem szívesen válok meg, kivéve a családot, ismerősöket. Pedig érdeklődők, vevők volnának.

– Térjünk vissza oda, hogy itt nem hívták és nem is próbálkozik. Ezek szerint a huszonöt év alatt semmi kapcsolata nem volt a várossal?

– Egyszer volt. A feleségemmel megbeszéltük, hogy a Petőfi úton megveszünk egy rossz állapotban lévő parasztházat, egy ismerősömmel pedig, hogy tájháznak rendezzük be. Sok munkával, idő és energia befektetéssel rendbe is hoztam, rengeteg népi, paraszti eszközt,értékes régiségeket, fotókat, írásokat gyűjtöttem össze. Vannak az 1800-as évek második feléből származó szerszámaim, ma már nem ismert mezőgazdasági eszközeim, akad tehát nézegetni való.

Faragott dísz a ház falán

Faragott dísz a ház falán

2014-ben a tájházat megnyitottuk. A nyitásnak ünnepélyes keretet adtunk: műsort állítottunk össze, vendégségbe hívtuk az érdeklődőket. Az eseményt meghirdettük, meghívókat küldtünk szerteszét, s nem hiába. Rengeteg vendég volt, eljött a polgármester asszony, kijött a rádió, a tv, s képviseltette magát az újság is. De kiderült, hogy mindez pünkösdi királyság volt, elmúlt, s azóta ismét csend van körülöttünk.

– A tájház itt van teljesen kihasználatlanul?

– Azt azért nem. Óvodáscsoportok, iskolai osztályok gyakorta jönnek, s ha nyitva van a kapu, az erre járók vagy kimondottan e célból érkezők megkérdezik, be lehet-e jönni, szét lehet-e nézni. Természetesen, mindenkit szívesen látok. A csend említésekor  a hivatalosságra, önkormányzatra, polgármesteri hivatalra, művelődési házra gondolok. Velük semmilyen kapcsolatom nincs, pedig szívesen tennék a városért. Vérzett a szívem, mikor annak idején köztéri szobor készült fából a Kossuth térre, vagy Szakállasra harangláb, amikor a művelődési ház udvarára játékok kerültek. Én is szívesen megcsináltam volna bármelyiket, akár társadalmi munkában is, de nem kértek fel rá. Sok mindent ma is vállalnék csupán szívességből.

Felmerül még önben, hogy egyszer még eszébe jut valakinek? Hogy lehetősége lesz még városában kiállításra? Van jelenleg kiállításnyi anyaga? Itt, a tájházban elég kevés fafaragást látni.

– Azért, mert az értékesebbek, szebbek otthon vannak. Ide ugyanis már kétszer betörtek, komoly értékeket vittek el. Van ugyan riasztó, de jobb félni, mint megijedni. Meg a legtöbb munkámat elajándékoztam ugyan, de azokat egy kiállításra el lehetne kérni. Ezzel tehát nem lenne probléma.

De nem reménykedek már ilyesmiben. Ha majd huszonöt évig nem jutottam eszébe senkinek, ezután miért jutnék?

Hátha mégis. Köszönöm a beszélgetést.

Szemtől szembe


Megosztás

1 hozzászólás

  • Soós Kálmán says:

    Berecz Sándor szerény, dolgos ember, s csendes körülötte az élet. Soha nem tartozott a “három könyökűek” közé, nem furakodott, nem nyüzsgött, nem tolakodott. A Tájház megnyitójaként elmondhatom, hogy gazdag anyag látható a szobákban alkotásokból, szerszámokból, régiségekből. Bízom abban, hogy tevékenysége nem megy feledésbe, lesz lehetőség kiállításra a Markóczy teremben. Köszönet Pásztor Gábornak, hogy minderre felhívta a figyelmet!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..



Hirdetés